Gyulai Hírlap - Mononukleózis

Aki nem tudott semmit Monori Liliről, annak az előadás meghökkentő lehetett, mert érthetetlenül ült a tény előtt, hogy a színésznő a 70 perces program 54. percében elköszön… és nem tér vissza még az ütemes tapsra sem. Aki tudott (pl. hogy szeret meghökkentő megoldásokat alkalmazni: pl. egy Alliance Française-bélyegképpel feltűnni a róla szóló leírásban), annak végképp, hiszen az elismert színésznő – aki már A tanú c. filmben is szerepelt 1969-ben – a végletekig lecsupaszította az eredetileg lakásszínházba tervezett, autobiografikus mondanivalóját. Az eredeti darabbemutató február 22-én a Fischer Iván Lakásszínházban volt. Ott biztosan megállta a helyét. Itt hiába ültünk fenn a színpadon, váltunk volna eggyé megfáradt auránkat kiterjesztve a színésznő szuggesztiójában, a kitáguló tér engem nem hagyott elmerülni.

Az extra megoldások sem hagytak nyugodni: a színlelt valóságjáték (leejtett fotók a múltból, amiket fel kell „csipegetni”; áltelefonhívás egy kolléganőtől, amiért azonnal el kell hagyni a játékszínt), egy televízióban elmondott vers élőben való megszólaltatása párhuzamosan (nekem inkább nagyon zavaró, mintsem magyarázó volt), kiszólások a közönségnek (álinterakciók), a technikusnak (szegény Rigó Zoltán végig a színen maradt), sürgető mondatok a kezdésnél. Azért szemfülesen figyeltem, vajon ezek már, még mind a darab részei?! Tényleg, mintha rohantunk volna a vég felé, mintha szorított volna az idő, mégis a vendégek, azaz MI maradtunk legtovább.

A feszültség valóban tapintható volt, akárcsak 1962-ben, amely időhöz, világtörténeti eseményhez való kapcsolódás végül is az esti tanmese alapját jelentette. Nem véletlen harangozták be az előadást egy Hruscsov-, egy Castro- és egy Kennedy-képpel, sőt a színpadi televízóban is „felbukkant” az a bizonyos, mindent eldöntő atomtengeralattjáró. A kubai rakétaválság a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közti külpolitikai konfliktus volt, amely a Kubába telepített szovjet atomrakéták miatt alakult ki. A válság 1962. október 14-én kezdődött és október 28-áig tartott. Talán ez volt a hidegháború „legforróbb” pontja, ekkor állt a világ a legközelebb egy atomháború, egy „nukleáris holokauszt” kirobbanásához. Tehát nukleáris fenyegetettségben élte életét az akkori Magyarország fővárosában Monori Erzsi, Anita, Lili, mikor milyen néven szólították kollégái, hiszen hol gépírónőként, hol már kezdő színésznőként tűnt fel. 

Az akkor 17 éves leány a naplójában jegyezte az eseményeket, megélte és félte a nemzetközi pillanatokat, ezzel szemben természetesen módon élte a kamaszok szerelmes életét, amely boldog kacagásokban hányt fittyet a világra. Ez a napló valóban ott volt Monori Lili kezében, abból olvasott fel részleteket. Az abból lehullott fényképeket egy Férfi szedegette fel. Csak így említem, de nagybetűvel, hiszen különösebb szerepe nem volt Székely B. Miklósnak, aki nem mellesleg a való életben is Monori férje (lányuk, Székely Rozi is színésznő)! Azt kell írnom: az elhullott emlékeink szedegetése tipikus, a szerelmi csalódások, a politikai, társadalmi változások hullámaiban való rettegés mindennapos.

Egyszóval az előadás teljesen üres…lett volna, ha nem jövünk rá kíméletlenül nagy szívdobbanással, hogy ennyire tűpontosan, hitelesen és nyersen senki sem mutatta be – legalábbis nekem – a művészlét fájdalmát a 2010-es, szintén várszínházas, Warum, warum?! (Peter Brook) monodráma óta. Monori Lilinek sikerült olyan mélyen elgondolkodtatnia, hogy a kezdeti teljes értetlenségből megfogalmazhattam ezt a kvázi kritikát. Rájöttem: az üresség szépsége abban rejlik, hogy lehetőséget ad a tiszta látásmódra és a befogadásra. Az üresség által lehetőségünk van megpihenni és befelé fordulni, hogy jobban megértsük önmagunkat és a környezetünket. 

Nekünk legyen annyi elég, hogy a színésznő a hasonló jellegű, végletekig csupasz és elgondolkodtató előadásokért 2019-ben a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon már megkapta az életműdíjat. Nekem meg már volt egyszer mononukleózisom...