Gyulai Hírlap - A művészet hatalma

Yasmina Reza Művészet című darabját mutatta be a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum október 6-án a Gyulai Várszínház Kamaratermében, a Boróka Magyar-Székely Kulturális Közhasznú Egyesülettel közös szervezésben.

Marc (Lung László Zsolt), Serge (Kolcsár József) és Yvan (Kiss László) barátok. Vagy mégsem? Konfliktusuk akkor csúcsosodik ki, amikor Serge vesz egy teljesen üres, fehér vásznat 20 000 euróért, majd fennen hangoztatja, hogy a festőművész személye, a kép értéke szinte felbecsülhetetlen, az alkotás maga pedig elementáris erővel tör a legmagasabb rangú művészeti alkotások elérhetetlen oltárára. Magam is azért fogalmaztam ironikusan, mert azok táborát erősítem, akik műértőbbnek gondolják magukat, ennek ellenére egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a kortárs alkotások polgárpukkasztó, szándékoltan „csak” hatáskeltő eszközeivel (persze az avantgárdtól kezdve van ez így; ld. Marcel Duchamp: Szökőkút, 1917).

A színpadon zajló baráti vita hevében azt veszem észre, hogy mindhárom karakter egyszerre szimpatikus és visszataszító viselkedésformákat, sztereotípiákat követ. Marc már első látásra is elutasítja a kép műalkotásként való értékelését (egyenesen értéktelennek véli), Serge kultúrsznobnak mutatkozik (próbál fogódzókat keresni), Yvan pedig az abszolút simulékony, önálló véleménnyel nem rendelkező szereplő (aki egyfajta békítő funkciót is betölt). Feltehetjük magunknak a kérdést: nincs mindegyikőjük egy kicsit bennünk is? Nem szituációtól függ, melyik énünk kerül felszínre: az ellenkező, a támogató vagy a mediátor, másképpen fogalmazva: aki támogat, aki tűr vagy aki tilt? Nyilván mindenkiben benne van az igény, hogy a világ esztétikai harmóniáját keresse, ugyanakkor az is, hogy csak azt tartsa műalkotásnak, amit belső hangja érdek nélkül szépnek súg. Közben persze nem akarja sem az alkotót, sem a vásárlót, sem a barátokat megbántani, így sokszor nem a hiteles, eredeti véleményt közli: finomít, terel, kivár, fürkész, eltorzít. Egyszerűbben: hányszor írjuk felül a gondolatainkat, érzéseinket, mert egy – furcsa módon és egyszerre – normaképző és szélsőséges értékeket támogató, képviselő, bomlott társadalom töredezett világképű figuráiként vagyunk kénytelenek létezni?

A rendező, Barabás Árpád, bizonyára tudatosan figyelt arra, hogy a három főalak rendszerint egymást váltva hol előrébb, hol hátrébb, hol egyenrangú félként jelenjen meg a színpadon, amelynek összképe Szűcs-Olcsváry Gellért díszlettervező munkája. Első látásra olyan volt nekem, mintha Beckett Godot-ra várva című darabjába csöppentem volna. Egy mesterséges, fekete fa levéltelen váza feszít a sarokban, minden más rikítóan fehér (vagy nem is teljesen az – most mosolygok). Ilyen környezetben magunk is keressük a színeket, árnyalatokat, még ott is vélünk felfedezni, ahol eredetileg semmi sincs – persze emberi szemről beszélek. Lehet, mégis ez a művészet eszenciája: felfedezni a műalkotást ott, ahol (semmi) nincs?! Ha szerintünk nincs, meddig menjünk ennek bevallásában? Rögtön az elején Andersen emblematikus története jut eszembe: A császár új ruhája. Ha a művész vagy a vásárló a barátunk, elmondjuk-e neki őszintén a véleményünket vagy saját értékrendünket háttérbe szorítva értsünk egyet e torz esztétikával, netalántán kezdjünk el maguk is színeket látni abban a képben, amelyben maximum a szürkének van ötven árnyalata.

Érdekes tapasztalás volt az előadás után beszélgetni a diákjaimmal: mindhárom hozzáállási formát leképezték, külön-külön – volt, aki tisztafehérnek, volt, aki foltosnak, egyenesen színesnek látta, volt, aki végül is (!) látott benne valamit. Közben rá kellett döbbennem, hogy mindhárom egy emberben működik: nem lehetünk sem mindig csak elutasítók, sem mindig csak bólogató kutyusok, de az biztos, hogy valahogy viszonyulnunk kell a környező világ sokszor igenis érthetetlen áramlataihoz. Az esztétikai nézetkülönbségek miatt kirobbanó konfliktusok azonban elkerülhetetlenül felszínre hozzák a régi nézeteltéréseket, amelyek eltitkolt dolgokra is fény deríthetnek. Jelen esetben a három szereplő családi életének, párkapcsolatainak szomorú problémái. Egymás ellen harcolnak az őszinteség és hazugság, a sznobizmus és valódi műértés, a szubjektivitás és objektivitás, a barátság és ellenségeskedés. Végső soron az a kérdés: valóban képesek vagyunk elfogadni barátainkat olyanoknak, amilyenek? Vagy ez csak addig működik, míg konkrét helyzetbe nem kerülünk, amelyben kiderül, hogy nézeteink nem mindenben egyeznek? Végül is mi a barátság? És ha nem élné túl a kíméletlen őszinteséget, lehet még barátságnak nevezni? A legérdekesebb felismerés, hogy a most is zseniálisan játszó színészek mindhárman régi, jó barátok, játékuk végtelenül hiteles és sokatmondó. A színfalak mögött a korábban egymás arcába üvöltő karakterek vígan paroláznak egy pohár bor és egy kis rántott sajt mellett. Mert a függöny mögött mindig feltárul egy másik világ…

Yasmina Reza kortárs szerző (francia dramaturg, író, színésznő és forgatókönyvíró, 1959–), színdarabjait világszerte játsszák. Ő igazán tudja, milyen multikultinak lenni: egy iráni mérnök és egy budapesti magyar hegedűművésznő (mindketten zsidó származásúak) lányaként, a világ divathullámainak fővárosában, Párizsban született. A nemzetközi sikert éppen az Art (azaz a Művészet, 1994) hozta, amelyet több mint harminc nyelvre fordítottak le, és amiért a legjobb szerzőjének járó Molière-díjat kapta. Teljesen megérdemelten, hiszen a most megtekintett darabjának aktív befogadásakor is csak kérdezünk, kérdezünk, kérdezünk… Konkrét válaszainak ugyan még nincsenek, de legalább már elgondolkodtunk azon, hogy a művészetnek mekkora befolyásoló hatalma is van elszürkült hétköznapjainkban.