Elkeserítőn vicces, hogy egy netes bejegyzés hívta fel rá a figyelmem. Holott itt sorakoznak a könyvek, a majdnem komplett Hrabal-életút, a Gyöngéd barbároktól a Díszgyászig. Fölriadok álmomból, és ott van, karnyújtásnyira. Mondjuk, nem az én karoméra, de akkor is.
Van egy internetes közösségi játék, üsd föl a hozzád legközelebb eső könyvet, és írd ki az első mondatot, amit elolvasol. Édes mulatság a teljes elhülyülés felé vezető úton. De mi van, ha az első mondat hatvankét oldal hosszú? Vagy hatszor annyi.
E pár száz karakter nyomdába adása napján lesz tizenhárom éve, hogy a mélybe vetette magát. Kórház, galambok, etetés.
Tapadok a monitorra, nézem a videót, a kép – ha lehet ilyen egy kép – ütött-kopott, akár a legendás prágai söröző kapubejárója. Ballag az öreg a hétvégi ház felé, sötét sporttáskája a hátán, kedvenc macskái ide-oda szökellnek a dűlőúton, öröm van. Mintha olvasnám. Hogy lehet ennyire fantáziátlan egy író.
A verebek leverik a fáról az eledelt, és ugrándoznak a hóban. Ahogy kilépek a macskahúgy szagú teraszra, fölrebbennek, de ugyanazzal a lendülettel újra lecsapnak a magra. Szűnni nem akaró tél van, közönyös és színtelen. Ilyenkor illik gondolni egy bölcset. Minden az, aminek látszik.
Az első lépcsőfok, ami a kertbe visz, karnyújtásnyira tőlem. Alacsonyan, akár az ég.
Kiss László oldala a Bárka Online-on itt.
