Öcsémmel és húgommal Békésen
Kis jövedelmű hivatalnokcsaládban nőttem fel Békésen. Édesapám egyedül keresett a hattagú családra: hárman voltunk testvérek, és velünk élt nagyanyám is. Takarékoskodni kellett. Édesanyám ritkán vett például tejfölt, hiszen az is luxusnak számított. Így hát érthető, hogy a békési töklevest azóta is szinte jobban szeretem aludttejjel, mint tejföllel. Mert hiszen a történelem a mi családunk életét is megváltoztatta a II. világháború után, nem csak az étkezési szokásokat. Korábban volt tanya, ahol a nagy állatokat tartották, volt föld, és a nagy család soha nem szenvedett hiányt. Szinte mindent elvettek. Míg korábban a békési városi házban is volt nagy istálló a lovaknak, kis istálló egy tehénnek, hogy a községi iskolába járó gyereknek és nagyanyámnak legyen tej, a háború után már üresen állt a kis istálló és a lóistálló. Így hát saját tej vagy tejföl már nem volt.
A családunk vallásos volt. A maguk egyszerű módján fogalmazták ezt meg, olyan természetes volt ez, mint a levegő és az ég.
Anyai nagyapám, Filipinyi Mátyás főmolnár volt Békésen. Mindig az igazságot kereste: sokszor elmondta édesanyám, hogy a kommunisták Magyarországán bizonyára bajba került volna harcos kiállásáért. Édesanyám tőle örökölte éles eszét és hihetetlen érdeklődését a kultúra, a művészetek iránt. Nagyapám 48 évesen halt meg egy oroszországi hadifogolytáborban. Nagymama legalább 10 évig várta.
Az ötvenes években, amikor gyermek voltam Rákosi pajtás Magyarországán, akárcsak a többi földi halandó, én sem ismertem a banánt, narancsot, mandarint. Karácsonykor sem. Persze az ünnep akkor is kiemelkedett a hétköznapok sorából, a szüleim már napok, hetek óta készültek. Édesanyám mákos és diós kalácsot sütött, ahogy azt a régiek is tették a Tiszántúlon. Én gyermekkoromban nem is ismertem a bejgli szót, hiszen abban a paraszti gyökerű békési világban kelt tésztából sütötték ezt a kalácsot. Van egy olyan gyanúm, hogy ebben szerepe volt annak a ténynek is, hogy ezzel jobban jól lehetett lakni. A bejgli közismerten vékonyabb, könnyebb omlós tészta. Később orvosként tudtam meg aztán, hogy ez a bizonyos kelt tészta az epebetegeknek viszont sokkal nehezebb.
Édesapám nagy lelkesedéssel intézte, hogy szép karácsonyfánk legyen. Akkoriban vált nagy divattá a színes kis égők házilag szerelt füzére, az angyalhaj és a többi dísz. Ehhez csatlakoztak a kis égővel belülről megvilágított házacskák. (Ezt később már Gyulán továbbfejlesztettem a saját három gyermekünknek. Papírból belső világítású templomot készítettem: az ócsai román stílusú templom szolgált mintául. Persze volt rajta betlehemi csillag is! A kis házakhoz pedig istálló csatlakozott: kis Jézussal, tevével, lóval, tehénnel. Ezeket papírból vágtam ki, festettem be, így álltak ott a jászol mellett). Az ötvenes években szerény volt a karácsonyi ajándékozás, mi, gyerekek kaphattunk talán kisebb értékben könyvet, ruhaneműt. A gyermeki találékonyság azért akkor is létezett: máig örömmel tölt el, hogy az 5 évvel fiatalabb húgomnak bababútort készítettem. Kékre festettem zománcfestékkel, de nem tudtam, hogy hígítani is kellene a festéket, így aztán soha nem száradt meg teljesen!
Mint általában a gyerekek, mi is szerettük a telet. A szánkózást, hógolyózást. Békésen emellett még nagy divatja volt a korcsolyázásnak a „Kis-Körözsön”. Délutánonként óriási hokimeccseket vívtunk. Amikor a meccs után kifáradva, kiéhezve hazament az ember, a fagyos, hideg vékonykolbász igen jólesett. Aztán jött a szilveszter. Édesapám ragaszkodott hozzá, hogy sok rétest süssön édesanyám az év fordulójára. Máig benne van a kezemben a mozdulat hangulata, ahogy körbeálltuk a kinyitott nagy asztalt, és a kezünket kinyújtva óvatosan emelgettük, nyújtottuk a vékony tésztát, ami a levegőben egyre nyúlva csodálatosképpen legtöbbször nem szakadt el. Olyan sok tepsi rétes lett minden évben, hogy azt már nem is lehetett otthon kisütni (akkorra már a kemencét is lebontatták édesanyámék), így aztán én vittem el a kiskocsival „Radecsics” pékhez.
Az ajándékokra visszagondolva eszembe jut, hogy édesapám akkoriban előszeretettel vásárolta nekem az „Olcsó Könyvtár” apró könyveit. Nem mindenki tudja, hogy ezt is 1956 hozta, mint ahogy a Tarzan-könyvek újrakiadását is. Az Olcsó Könyvtárban jelent meg Tabi László Humorban pácolva című könyve és Móricz Erdély-trilógiája is. Persze abban az időben inkább könyvtárba jártam, innen datálódik a könyvek iránti szenvedélyem. Az első könyv, amely elementáris hatású volt rám, 11 éves koromban az Egri csillagok volt. Aztán persze jöttek a Jókaik. Emlékszem, hogy Herczeg Ferenc szinte minden művét megsemmisítették, a könyvtárban csak A fogyó hold volt már meg és talán a Bizánc. Nagyon tetszett még az első sci-fi is, melyet ekkoriban olvastam: Obrucsev Utazás Plutóniába című műve.
1970-ben kerültem fiatal orvosként a Megyei Kórházba, Gyulára. Megnősültem, a feleségem immár több mint 50 éve dr. Szüle Olga. Három gyermekünk született: Keve 1972-ben, Réka 1976-ban, Levente 1978-ban. 10 évig laktunk a kórházban: először egyszobás, majd kétszobás lakásban. A kis családban új szokások alakultak ki. Immár a feleségem református lelkész ősei, a tiszántúli protestáns puritán hagyományok kerültek sok tekintetben a karácsony középpontjába. Igényeink szerények voltak. A munka és a családi élet töltötte ki a mindennapjainkat, de az ünnepeket persze szerettük. A gyerekek örültek a nagy karácsonyfának. Ajándékokra is tellett, és már lehetett a boltban szaloncukrot venni, nem kellett házilag készíteni, mint a szüleinknek, bár az volt az igazi! A hamismézes, a Frank kávés tészta és a B-vitamin-pástétom is a múlté lett. A feleségem, Olgi azóta is emlegeti, hogy gyermekként, az ötvenes években mennyire szerette ő ezt a furcsa, háború utáni ételt, a B-vitamin-pástétomot, melynek fő alkotóeleme az élesztő és a tojás volt.
A karácsonyban az egyik legszebb dolog a készülődés. A háziasszonyoknak ez leginkább próbára tevő takarítást, konyhai munkákat, ajándékvásárlást jelent. Reggeltől már a karácsonyfáé a főszerep. A családfő küzd a fenyő felállításával, a sosem könnyen összeeszkábálható fenyőfatalppal. Nálunk a díszítés közben bakelitlemezről szólnak a hagyományos taizéi és a református énekek. A karácsonyfa feldíszítése után a szenteste valójában a templomban kezdődik. Az ünnepi hangulat, az áhítat megérinti az embert. Ezután jön otthon a gyertyagyújtás, a „Krisztus urunknak áldott születésén…” című református ének. A gyerekek leginkább nálunk is az ajándékokat várják. Ma már persze legfőképp az unokák. Nem készítünk gazdag, többfogásos vacsorát: tejszínhabos kakaó, kalács dzsemmel a menü. Ezt a szokást még a feleségem hozta a családi házból.
Másnap, karácsony első napján délelőtt 10 órakor természetesen istentiszteletre megyünk, és utána következik a karácsonykor szokásos ünnepi ebéd. Az ünnep másodnapján mentünk régen haza Békésre, a szülőkhöz. Amíg még éltek. Úgy gondolom, hogy ez a hagyományos ünnepi rend általános volt a magyar családokban. Ilyenkor, december végén már hamar esteledik, ezért a kisgyermekeinket sokszor pizsamába öltöztettük az utcai ruha és a kabát alatt, mert mikorra hazaértünk, már elaludtak.
A karácsony a Megváltó születésének, az isteni jóakaratnak az ünnepe.
Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!
