pocsay gábor
Így hát az első demokratikus pártként megalakítottuk az MDF-et. A következő két év eseményei pedig már a készülő demokrácia születési viszontagságait és izgalmait hordozták.
1990-ben szabad országgyűlési választások voltak Magyarországon, majd fél évre rá helyhatóságiak. Az akkori önkormányzati törvénynek megfelelően a helyi képviselő-testület joga volt a polgármester megválasztása. Képviselőként, az MDF elnökeként így lettem polgármester. Az akkori közéletet áthatotta az ádáz politikai harc. Így történt ez Gyulán is. Sajnos, ez jelentősen akadályozta a normális munkát. Az MDF-nek és a szövetséges Kisgazda Pártnak együttesen mindössze egyfős többsége volt a testületben! Véleményem szerint az SZDSZ és az MSZP magatartását végig az éles szembenállás jellemezte. Több nemes ügy bukott el ezen. Nehézkes volt például Gyula idegenforgalmának fejlesztése, nem volt könnyű magának a Tourinform irodának a létrehozása sem. A város vállalkozókat segítő idegenforgalmi szerepének más módokon történő kibontakoztatása szintén sok akadályba ütközött. A turizmus szereplői nehezen tudták elfogadni az új szemléletet, nevezetesen azt, hogy a város és a vállalkozók nem ellenérdekeltek: mindenkinek megvan a maga szerepe, mindenkinek részt kell vennie ebben a munkában, és több pénzt csak áldozatvállalás, költségek, befektetés útján lehet szerezni. Érezni lehetett a bizalmatlanságot, az új, szabadon választott közhatalom még nem tudott közbizalmat szerezni. (Vajon most van-e már közbizalom a közszereplők iránt, vajon kiérdemlik-e azt a mai politikusok?). Úgy vélem, a polgármester és a képviselő-testület munkájának eredményességét a gyakorlatlanság és bizonyos mértékű ügyetlenség is akadályozta. Természetesen egyéb objektív nehézség is bőven adódott.
Gyulán mindenki tudta, hogy a gyatra útviszonyok, a repülőtér hiánya, a város perifériás elhelyezkedése nagy akadálya az ipari, mezőgazdasági fejlesztéseknek, sokszor érezhettük, hogy „nem vagyunk a térképen”. Ezért is oly fontos mindmáig a turizmus, és figyelemre méltó a kultúra és az oktatás. A várszínház támogatása nagy jelentőségű volt ebben a változó, érdekes időszakban is. Azt hiszem, elmondhatom, hogy nemcsak akkor, hanem ma is szívügye ez a híres nyári színház a mindenkori városvezetésnek. Örvendetes, hogy a színház kamarai formában az év többi részében is működik.
Jó ötlet volt az egykori pandúrlaktanya megvásárlása. Egy olyan mezőgazdasági logisztikai központot szerettünk volna benne létrehozni, amely már a jövendő európai és világpiacokra tekintene. Az álom érdeklődés hiányában nem valósult meg, de a földszinten sikerült beindítani a Tourinform irodát. Az emeleten akkor Lajos Ferenc állandó kiállítását helyeztük el. Ma a Wlassits Nándor gyulai mérnök által létrehozott Rádiómúzeum és rádiótörténeti kiállítás látható ott.
Életem egyik nagy élménye volt a megismerkedés Lajos Ferenc művész úrral. Az idős, gyulai születésű grafikusmester lehetőséget kapott a várostól, hogy sok évtized után méltó helyen állíthassa ki műveit és kortárs barátainak gyűjteményét. Lajos Ferenc stílusa, gondolatvilága különleges: a magyar őstörténet, a mítosz jelenik meg fekete-fehér és színes képein. Jelenleg anyagának egy része az Erkel művelődési központban van kiállítva. Bizony, a város sok tekintetben ma is adósa a régen elhunyt művésznek, az eddigieken túl érdemes lenne kollekciójának teljességét kiállítani.
Fájdalmas volt megérni azt is, hogy később, 1994 után az Erkel gimnázium új, igen szép épületének kivitelezése (a Szent Miklós park sarkánál, a körforgalom mellett), szintén pártpolitikai feszültségek miatt nem valósult meg.
További kudarc volt, hogy nem sikerült visszaszerezni az Almásy-kastélyt a megyétől. Milyen nagy öröm volt aztán sok év múlva megérni, hogy a város megkapta ezt a gyöngyszemet! A felújítás után egyedülálló, újszerű, interaktív kiállítás nyílt benne, amely igen népszerű az idelátogatók és a gyulaiak körében. A napokban átadott, a hírek szerint pompázatos színház- és bálterem pedig a kiszolgálóhelyiségekkel – reményeink szerint – a társasági eseményeken túlmenően komolyzenei mesterkurzusok és előadások színtere is lehet, öregbítve Erkel szülővárosának hírnevét.
A nehéz körülmények ellenére az új városvezetés igyekezett dolgozni. Antall miniszterelnök úr látogatása után a város kérésére megépült a rendkívül fontos elkerülő út, a vár renoválására is jelentős összeget kapott Gyula. Ekkor szereztünk támogatást a román kulturális központ létrehozásához is. Polgármesterségem alatt épült fel a sportcsarnok.
Ezekben az években léptünk testvérvárosi kapcsolatra Ditzingennel, Araddal és Csíkszeredával. Sok friss szellemi erő szabadult fel: megalakult az Erkel Társaság, újraindult az Erkel kórus. Létrehoztuk a város legjelentősebbnek szánt kulturális és városfejlesztési alapítványát, a Wenckheim Krisztina Közalapítványt. Az Erkel gimnáziummal, Kereskényi Miklós vezetésével megszerveztük, majd több éven át éltettük az „Adj emberséget az embernek…” magyar műveltségi versenyt. Az ötletet az adta, hogy mi, magyarok sok éve bosszankodtunk már a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című versenyen. Úgy véltük, a Szovjetunió tagállamainak szabad (?) polgárai tudjanak bár sokat a szülőföldjükről, nekünk Magyarország és a Kárpát-medence a fontos! Az első évben a versenyt (méltán!) az Erkel gimnázium csapata nyerte. A jutalom egy nagy erdélyi buszkirándulás volt. Ennek is szerepe volt abban, hogy Csíkszeredával, Székelyfölddel és összességében Erdéllyel a következő évtizedekben szépen fejlődtek a kapcsolatok. Érdekesség még, hogy a diákcserék is erőre kaptak ezután. Az erdélyi buszkiránduláson például már velünk volt Mari Nikkinen, a finn diáklány is!
Igyekeztünk előmozdítani az egyházi iskolák, óvodák újraindulását. Az egyházak társadalmi szerepét, hatásukat a lélekre nagy jelentőségűnek gondoltuk. Igazolódott az a vélekedésem is, hogy az önkormányzatiság megvalósulása gazdát adott Magyarországon a városoknak. Természetesen ez az új szerep komoly feladatokat is hozott magával. Ha ma végigmegyünk az országon, szinte mindenütt ezt a felelősségteljes magatartást és a szépülő településeket látjuk.
Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik volt a legnehezebb döntésem polgármesterségem alatt, talán azt válaszolnám, hogy a legnagyobb kutyaszorítóban akkor éreztem magam, amikor az aradi városvezetés meghívott december 1., Erdély elcsatolása, az úgynevezett Unió megünneplésére. Kínomban megkérdeztem az aradi RMDSZ-t, mit reagáljak a testvérvárosunk invitálására. Azt válaszolták, hogy nyugodtan elmehetek. Bizonyára úgy gondolták, hogy ennek nincs gyakorlati jelentősége. Veszett fejsze nyele. Az aradi városvezetésnek azt válaszoltam, hogy elmegyek, de csak úgy, ha felszólalhatok. Beszédemben azt mondtam, hogy egy román embernek meg kell értenie, hogy december 1. számunkra pontosan ellenkező érzelmi töltetű esemény, mint számukra. Mégis, ha valami pozitívumot kellene keresnem december 1-jével kapcsolatban, akkor a gyulafehérvári pontokat említeném a nemzetiségi jogokról, amiből sajnos semmit sem tartottak be – mondtam az ünnepségen.
Polgármesterségem legszebb pillanata pedig talán az volt, amikor átadhattam az emléklapokat az 56-osoknak.
A ciklus négy évének letelte után eredeti elhatározásomnak megfelelően nem indultam újra a polgármesteri tisztségért. Újra orvos akartam lenni. Bár nagyon szerettem a polgármesteri munkát, hiszen felemelő, lelkesítő dolog a város sokféle ügyét képviselni a legkülönbözőbb fórumokon, hivatalokban, de nem akartam politikus maradni, hiszen ekkorra már megéreztem, láttam a politika korlátait is. A következő ciklusban még képviselő voltam. Összességében kb. 10 éven át politizáltam aktívan, beszámítva az 1988–89-es éveket is, amikor az MDF elnökének választottak.
Sokszor arról is érdeklődnek mostanában, mi volt számomra a rendszerváltoztatás tanulsága. Bizony sok illúzióval lettünk szegényebbek. Rájöttünk, hogy szabadság ide, szabadság oda, az emberi természet alapjában évezredek óta változatlan. A többpárti parlamenti demokrácia csak a keretet adja meg az állam és a lakosság számára. Ezt pedig magunknak kell tartalommal kitöltenünk. A javítás keserves munkáját magunkon kell kezdenünk! Ha pedig valami jót tudunk elérni ott belül, akkor azt erőnk szerint szét kell sugároznunk a családunkra, környezetünkre, városunkra.
Talán ezért foglalkozom – immár „civilként” – a város ügyeivel. Így például a Wenckheim Krisztina Közalapítványban szerény lehetőségeinknek megfelelően a kultúra és a városfejlesztés egy-egy kiemelt jelentőségű ügyével. Ilyen volt például egy hangversenyzongora megvásárlása, a Bodoki-szobor felállítása vagy a Régi Gyümölcsfajták Kertjének létrehozása a Kálváriánál.
Emellett néhány gyulai barátommal létrehoztuk a „Könyvet a szórványba!” mozgalmat és az azonos nevű honlapot. Ennek keretében a határokon túl, szórványban élő magyar családoknak szállítunk és szállíttatunk mesekönyveket, ifjúsági és egyéb műveket, hogy segítsük őket anyanyelvük megtartásában.
A mindennapok során fontos számomra a család: feleségem, három gyermekem családjukkal, öt unokám. Hitemet a református egyházban gyakorlom, presbiter vagyok.
