Ismertem egy srácot, az eléggé szarvasos volt. Mániákus rendszerességgel járta a hétvégi erdőt, s valósággal őrjöngött a gyönyörűségtől, valahányszor egy-egy izmosabb szarvascsorda feltűnt a távolban. Általános sulis futóeredményei elbizakodottá tették, s gyakran előfordult, hogy szarvasokat látva – dacolva vakondtúrással, hepehupás dűlőúttal – nekiiramodott. Ilyenkor úgy tűnt, kifut a világból. A közönyös állatok sosem tették meg neki azt a szívességet, hogy bevárják, s odébb szökkentek, hogy valószínűsíthetően kilométerekkel arrébb állapodjanak meg.
A padra fölfordított iskolai székeket döglött szarvasoknak látta, később pedig – sokunkkal ellentétben – büszkén hangoztatta, hogy csalja a barátnője. Orvosai szerint – akiken bennünket kell érteni – menthetetlen volt.
Verset is írt, fájdalmasan gyönyörűt. Ebben a nyugati kultúra dekadens nyelvi formuláját bravúrosan ütköztette a mélymagyar mítoszvilág megkerülhetetlen elementumával – a műdarab esztétikumát a cím hiánya az elviselhetetlenségig fokozta: „Irány a West, / nézni szarvast!”
Egy időben arról számolt be, hogy éjre éj szarvasokkal álmodik. Hittük is, nem is. De amióta nyoma veszett, holdas téli éjszakákon nyugtalan bőgés hangját hozza a mindenhol ott lévő, mégis mindig láthatatlan szellő a messziségben alvó kék erdők felől.
Kiss László oldala a Bárka Online-on itt.
