kiss lászló
Rászedett bennünket az idő, tavaszt ígért, de mire föleszméltünk, megrágta a partot a fagy. Minden fordítva van: a lesoványodott Körös vesz egy mély levegőt, és visszafelé folyik. Csöndbe burkolózik a telep, csak az ártéri kutyák ugatását hozza a nekilóduló szél.
Azóta nem jártam erre, mióta is, tíz éve. A móló még nincs lent, a betonaljzaton cipőnyomok, a mély vízre figyelmeztető táblán felirat: Csak úszóknak.
András ígéretes versenyző volt, amit folyton éreztetett velünk. Kikerült ugyan a válogatott keretből, de ifjúsági eredményei magukért beszéltek. És egy bajnoknak néha eljár a keze. Vinnyogsz, ha megszorítja a vállad, és simán lenyom a víz alá.
Azon a délutánon a vihar a semmiből jött. A hátunk mögül, a nyárfák felől tört ránk, az égbolt mediterrán kékje szempillantás alatt borult sötétbe. Az öccse időben átért a túlpartról, mire András nekiindult, mi már rohantunk. Éles tűszúrások, térdre rogyó vízparti fák, tépi az orkán a lombok sörényét, a kövér móló nyugtalanul dobálja magát. Az eső sistergésén át is hallani a rémisztő csattanásokat, ahogy odavág a víznek. Kiabálás. András öccse az, szaladgál a parton, alakja pillanatokra előbukkan a zivatar villámok kaszabolta tömbjéből, aztán eltűnik újból. Hol vagy, ordít. Torz, bugyborékoló sírás, segítsünk már.
Nem mindig lehet megbocsátani. Hűvös szél kócolja össze a vízfelszínt, odébb, a kikötőnél termetes tuskó akad a part aljába, és mint akasztott harcsa, vergődik a kései fagy kristályai közt. Loccsan, dacol a sodrással. Nem szabadul.
