Gyulai Hírlap - Száz év magány

Érdemes az elején leszögezni, hogy a történet csak látszólag egy család, a Buendíák története, valójában azonban sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoz: a műben az emberiség fejlődéstörténete is felfedezhető; a szülőföld elhagyása és az út Macondo felé értelmezhető a Paradicsomból való kiűzetésként, illetve a negyvenéves pusztai vándorlásként. A Buendíák generációi az emberiség fejlődéstörténetét is szimbolizálják. A száz évet a vadkapitalizmusig követhetjük, 1928-ig, a nagy kolumbiai munkásmegmozdulás évéig. A történelemábrázolás nem objektív, nem tárgyilagos – például a polgárháború során szinte semmit sem tudunk meg a konzervatív oldalról, csak a szereplők sorsán keresztül.

A nobelprize.org szerint Márquez születési éve éppen 1928. A történet idővezetése sem lineáris: gyakran észrevétlenül ugrunk előre vagy vissza néhány évet, és pár mondat a narrációból (Ursula narrált) időzavart/csavart okoz. A színpadkép (díszlet: Czeizel Gábor; jelmez: Veréb Dia) sem segít, állandó a kelléktár, noha Márquez eredetileg is csak a legszükségesebbek leírására szorítkozott a környezetrajzban. Például Macondóról csak azt tudjuk, hogy egy folyó partján fekvő őserdei, civilizációtól távoli kis falu, néhány vályogházzal.

A rendező, Czeizel Gábor és a dramaturg, Schwajda György a színpadra állított eseménysorban azt a törvény mutatták be, amelyben az alá-fölérendeltségi elv érvényesül, ahogyan a világban a történések egymást ismételhetik. Ezt először az agg és vak Ursula (Papadimitriu Athina) sejti, aki megijed ettől, de a cselekménysorozatok vissza-visszatérő láncolata, illetve a családon belüli testi-lelki hasonlóság, vagy akár a nevek ismétlődése során erről mi is meggyőződhetünk. Ennek oka a falu kicsinysége, a belterjesség, az egyszerű szegénységben és tudatlanságban élés - az Isten háta mögött (Isten van vagy nincs?!).

Zavarossá tette a követést, hogy egy-egy nevet több személy viselt, ezek pedig ismétlődtek. Ugyanakkor világos, hogy ez a hagyományos dél-amerikai névadási rendszer következménye, amelyben a társadalomnak a szülők, nagyszülők iránti való tisztelete nyilvánul meg. A fiúk: José Arcadió, Arcadió (Gere Dénes), Aurelianó (Hajdú László), Aureliano José (Hajdú László), a lányok: Ursula, Rebeca (Perjési Hilda), Amaranta (Marjai Virág), Amaranta Ursula (Marjai Virág) és külön családból Remedios (Perjési Hilda). Aureliano Buendía ezredes központi figura, a történet végére az ő szála erősödik fel. Különlegessé teszi jóstehetsége: előre megmondja a kis Rebeca érkezését és saját halálának körülményeit.

Az eredeti történet közel 500 oldalas, színpadra állítása nem kis feladat, narrálása főleg embert próbáló, a hibák ellenére is tiszteletreméltó teljesítmény. Ez nem egy vígjáték, így a nézők többsége nem is érezte a katarzist. Azt bizonyára mindenki leszűrte, hogy a lényegi szál, hogy az ősvadon mélyén megbúvó kicsiny falu lassan kilép az elszigeteltségből és az ismeretlenségből. Az idő múlását csak a nagy ritkán a faluba érkező cigánycsapat látogatásai érzékeltették. Vezetőjük, Melchiades (Anga-Kakszi István) minden évben a tudomány új csodáival kápráztatta el Macondót. Az ezredes apját, José Arcadiót rabul ejtették a mágnesrudak, a látcsövek, a térképek, asztrolábiumok és az alkimista vegykonyha felszerelései. Annyira belefeledkezett a találmányokba, hogy elveszítette valóságérzetét, megőrült, majd kísértetitől (legénykorában megölte a gúnyolódó Prudencio Aguilart) övezve meghalt.

Pedig akkoriban ő volt Macondo szellemi vezetője, később fához kötözött demenssé vált. A falu rendjét minduntalan megzavarják az idegenek. Egy olasz férfi, Pietro Crespi (Anga-Kakszi István), aki Rebecát hódítja meg, Aureliano pedig a faluba vezényelt corregidor, don Apolinar Moscote (Anga-Kakszi István) legfiatalabb, Remedios nevű lányával esik szerelembe, miközben a férfit Amaranta is magának akarja. Kötőszerep a falucska „özvegyasszonyáé”. Pilar Ternera (Szitás Barbara) vezeti be a Buendíákat a férfiasság megismerésébe, szül is nekik. Egyik fiát, akit ugyancsak Arcadio névre kereszteltek, egy Visitación nevű indián lány (Szitás Barbara) neveli, aki öccsével együtt a törzsüket pusztító álmatlanság elől menekült Macondóba, noha az álomkór később mégis elérte a települést.

Házasságok, tragédiák, családi titkok, megcsalások, szerelmi háromszögek, az őrület határán mozgó mágikus realizmus: csodás tárgyak, megszűnő idő (mindig hétfő van!), több nézőpont, népmesei elemek, nyílt lázadás a totalitárius kormányzat és a gyarmatosítás ellen.

Ebben a látszólag körben forgó, újra meg újra önmagába visszatérő időben az asszonyok jelentik az állandóságot: Ursula apró, sürgő-forgó alakjával az ősanya, aki összefogja a családot, s igyekszik feloldani az Arcadiók és Aurelianók végzetes magányosságát. A legnagyobb veszély, amire Márquez figyelmeztetni akart: éppen a magányosság.

A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía család hatalmas volt, mégsem voltak igazán boldogok. A társas magány nem csak egy családra, hanem a párkapcsolatokra, az egész emberi fajra, a komplett 20. századi világra jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság, kiábrándulás, talajvesztettség. A megoldás ma is ugyanaz, mint volt 1967-ben: az egymáshoz való közeledés egyetlen lehetséges és helyes útja a kultúra, hogy az emberiségen ne teljesedhessen be a Buendíák átka: „Nemzetség sorában fához kötve van az első, és hangyák falják fel az utolsót.” A nyomasztó előadás végén mindezt tudatosítva lélegezhettünk fel kicsit.