Gyulai Hírlap - Köszönet a szülőknek

A másfél órás darabot öten írták: Alina Danciu, Carmen Vlaga-Bogdan, Roxana Sabău-Nica, Robert Pavicsits és Ștefan Statnic. Azok a színészek, akik szerepelnek benne. Az ő visszaemlékezéseikből, a gyermekkorukat felidéző személyes tárgyaikból állt össze az a produkció, amely az 1970-es évek Romániájában kezdődik, finoman átlép a következő évtizedbe, a legkeményebb diktatúrába, majd a rendszerváltás után hirtelen és váratlanul lezárul. A szereplők mindeközben felnőnek, anélkül, hogy tudatosulna bennük, mit meg nem tettek a szüleik azért, hogy a hétköznapi megpróbáltatásokból ők szinte semmit se érzékeljenek.

Röviden összefoglalva: a mű arról szól, és a maga kis bájával, könnyedségével azt érzékelteti, mennyire leleményesen viselkedett a semmibe vett román ember az elnyomás legnehezebb évtizedeiben, amikor azt is meghatározták neki, mennyit ehet naponta, mekkora lehet a testsúlya, s miután a téli estéken a sötétben kellett odahaza ücsörögnie, a fűtést és a meleg vizet is megvonták tőle. A szocialista román állampolgár azonban kicselezte a korlátozásokat, hisz olyan megoldásokat agyalt ki, amelyekkel a legelhagyatottabb szigeten, a jég hátán is megélt volna. Túlélte az összes ellene irányuló merényletet. Boldog akart lenni.

Ebben a helyzetben válik hőssé a szülő, aki trükkösen és példás türelemmel, a nyugati ember életvitelét utánozva győzi le névtelenül a tudományos kommunista életvezetést, elsősorban azért, hogy megmentse gyermekét a jövőnek. A darab román címének magyar fordítása épp emiatt tűnik sikertelennek, hisz pont a lényeget, a mondanivalót kapálja ki a sorokból. Az Ai mei erau super ugyanis szó szerint azt jelenti, hogy az enyéim szuperek voltak. Ebből következik a mű végkifejlete, csúcsszupersége: az önfeláldozó szülők erkölcsi rehabilitációja. Mint általában mindnyájunk életében, ez a műben is csak azután történik meg, hogy ők már nincsenek köztünk. Ekkor fogjuk fel, mennyire csodásak voltak, mekkora hálával tartozunk nekik.

A produkció színpadra állításának ötletét az adta, hogy a rendező, Cristian Ban rátalált egy olyan blogra, ahová bizonyos személyek régi családi fotográfiáikat töltötték fel. Az Ai mei erau super című produkcióba ennek hatására kerültek bele a színészek saját fotográfiái, amelyekről egyértelműen vidám gyermekek, az elnyomókon hétköznapi hősiességgel felülkerekedő apák és anyák mosolyognak vissza ránk. Az előadáson egyetlen egyszer sem hangzik el a diktátor neve, sőt a hozzárendelt izmust sem szidja senki, az egykori életkörülményekről a legnagyobb természetességgel, tárgyilagossággal, számbavételszerűen hallunk. A hangsúly ugyanis a család megtartó erejére kerül. A szerelem és a szeretet szentségére, a köszönetre, amellyel a szülőknek tartozunk.