Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Alajos gróf katonás léptekkel sétált át családi rezidenciájából a gyulai várba, hol pártfogoltjai tiszteletére megfuvatta a jász kürt másolatát, mit Mogyoróssy Janó múzeumőr egy budai antikváriustól szerzett be kéz alatt a városnak. Az volt vele a célja, hogy legalább ünnepekkor úgy tehessenek, mint az egykori várvédők több száz évvel korábban.
Vendégei a lovagteremben gyülekeztek, és ő, mint gondos házigazda, mindenikükkel kezet fogott. Friss volt, és eleven, hisz egyenesen Békés-Csabáról érkezett, hol egy tüzes szemű cseh hercegnőért vívott könnyű párbajt a tót ispánnal. Visszajövet annyi ideje maradt, hogy beugorjon a Reinhardtba a zöld vendégkönyvért.
– Mindent tudok! – kurjantotta vidáman az atyafiak képébe a protokoll befejezése után. – A szomszédvárig hallatszott, hogy Emma kisasszony megadta a módját a mulatságotoknak! Én például sohase tudtam szabadulni tőle, bár az is igaz, hogy nem is nagyon akartam – kacsintott az atyafiakra. – Ezentúl mindig francia pezsgővel fogom kínálgatni, a teremburáját!
Az összeverődött férfiak erre láthatóan megélénkültek, többen közülük a sörrel teli poharukat is a magasba emelték.
– Uraim, higgyétek el nekem, nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Asszonyokért verekedni, hajadonok után szaladgálni, éjjel-nappal özvegyekkel foglalkozni: ez az igazi élet, barátaim!
A szónoklatot láthatóan Erkel Feri unta a legjobban, hisz a kötelező tisztelet ellenére akkorát ásított, amilyet még soha. Dénes figyelmét sem nagyon kötötték le a nőügyek, ő Denise vadonatúj szalmakalapját vizsgálgatta. A társaságukban lévő Krisztina baronesz viszont helyeslőn bólogatott Alajos gróf szavaira, aki ezért felé fordult, és így folytatta:
– Van annál nagyszerűbb e földi életben, mint egy kerek női váll, mely kivillan a ruha alól, s láttatja, hogy színe gyönyörűségesebb a márványénál?! Amelynek hajlatait, domborulatait aranyos pihék borítják, melyek finomabbak a madarak apró tollainál?! De ez a fenséges váll és ez az isteni nyak diadalmasan védi ki férficsókjaim összes hullámát, hiába ostromlom vadul. Egy ideig.
– Ördögi! – szólalt meg a háttérből Wenckheim Béci, s megtapsolta az előadót. – Sohase hallottam még férfiszájból ekkora gyengeséget! Bocsánat, gyengédséget! – javította ki feltételezhetően nem épp véletlen nyelvbotlását a kegyelmes úr, mire a társaság felkacagott. – Költő vagy te, fiam!
Alajosnak nem igazán volt mit tennie. Megcsóválta a fejét, majd így szólt:
– A nők vagy költővé, vagy koldussá teszik az embert. Én azt sem bánnám, ha koldusbotra juttatnának! – vágta vissza Alajos a főméltóságúnak, aki kissé bele is pirult a szemtelenkedésbe, majd kinyitotta a vendégkönyvet, és felolvasta belőle a napi igét:
„Ebből az álomból és kis elmélkedésből csak a technika ma már megszokott vívmánya, egy robogó teherautó zaja ébresztett fel. Ilyen rövid volt, mégis szép”.
A tisztelt vendégsereg ekkor már a földön fetrengett a nevetéstől, így az sem érdekelte, ki volt az az ostoba, aki ennyire előreszaladt az időben.
