Gyulai Hírlap - „Ha egyszer innen menni kell, szükségem lesz egy fél furgonra”

– Sikeresnek érzi magát?

– Én inkább azt mondanám, boldog vagyok. Merthogy tudtam embereknek olyasmit nyújtani, ami nem kifejezetten a tananyag része, amit nem feltétlenül egy bizonyos szakterülethez kell elsajátítaniuk, hanem mindezeken felülemelkedve értékrendet jelent. Abból kiindulva jutottam erre, hogy a diákjaim jelöltek a Sikeres Gyulai díjra. Nagyon sokat vagyunk együtt, tanári szobám ajtaja mindig nyitva áll előttük. Ha a kulcs benne van a zárban, bejöhetnek, és ők ezt tudják. Akkor jöhetnek, amikor problémájuk van, amikor meg szeretnének beszélni velem valamit. És jönnek is bátran. Számomra ez öröm. Öröm, amikor távoli helyekről is küldenek magukról üzenetet, beszámolnak arról, mit történt velük a főiskola befejezése után, hol dolgoznak. Olyan hallgatóm is volt, aki abban kérte ki a tanácsomat, mit mondjon az állásinterjún. Utána visszajelzett, hogy felvették. Máig ott dolgozik egészségfejlesztő munkatársként. Ilyen esetekben sikeresnek is érzem magam. Hisz az ő sikerük az enyém is.

– Hogyan fogja megköszönni nekik a jelölést?

– Már maga a folyamatos kapcsolattartás is egyfajta köszönet. A záróvizsgán például azzal szoktam elköszönni tőlük, hogy innen ugyan elmennek, de nem zárulnak be mögöttük a kapuk. Bármikor visszajöhetnek. És vissza is jönnek, mint már említettem. Megkeresnek, és megbeszéljük a dolgaikat. Ezekben a pillanatokban mindig hozzáteszem, hogy ez az én véleményem, nem kell elfogadniuk. Ez csak egyfajta látásmód, a külső szemlélőé, egy lehetőség arra, hogy végiggondolják felvetésüket, gondjukat ebből a nézőpontból is.

Volt például olyan tanítványom, akivel éjjel leveleztem, hogy tartsam benne a lelket egy nagyon nehéz élethelyzetben. Szüksége volt egy támaszra, s én szívesen megadtam ezt neki.

Számos ajándékot is kapok ezért tőlük, ezeket mind itt őrizgettem az irodámban. Írtak már hozzám verset is, de érkezett figyelmesség Hollandiából, Csíksomlyóról. Szoktam is mondogatni, ha egyszer innen menni kell, szükségem lesz egy fél furgonra.

Azzal szeretném mindezt megköszönni nekik, hogy továbbra is ugyanolyan maradok, mint voltam eddig. A szeretetemmel. A díjátadó ünnepségre is meghívtam mindnyájukat, ők pedig megtiszteltek azzal, hogy eljöttek.

Persze szigorú is szoktam lenni, nem mindig csak dicsérem őket. Ilyenkor meg szoktam jegyezni, hogy nem attól vagyok a jó barátjuk, hogy folyton csak dicsérem őket, hanem annak köszönhetően, hogy amikor olyan helyzet áll elő, hogy előre kellene lépniük, és ők ezt nem veszik észre, jelzem feléjük.

– Buktatott már meg diákot?

– Buktattam, záróvizsgán is. Nehéz szívvel. Nem azt állítom, hogy lelkiismeret-furdalásom támadt, de rettenetesen megviselt. Felmerült bennem, hogyan juthattunk el odáig, hogy ne sikerüljön egy záróvizsga. Mert az, hogy menet közben nem sikerül egy latin- vagy egy egészségföldrajz-vizsga, benne van a pakliban. Szóval nem szeretek buktatni. Mindig igyekszem kifacsarni az illetőt, hogy legalább a kettest megkaphassa.

– Mit oktat a főiskolán?

– Nagyon sok mindent. Ápolói területen orvosi latint és európai uniós ismereteket. Az egészségügyi szervező és az egészségturisztika specializáción kommunikációt, egészségföldrajzot, ami egyébként a saját kutatási területem, egészségtant, illetve ehhez kapcsolódóan, hogy az új tanulmányaimat is hasznosítsam, táplálkozási trendeket. És latint. A szociális munka szakon elsősegélynyújtást és civil szervezetekkel kapcsolatos ismereteket.

– Milyen szakmai úton jutott el a docensi pozícióig?

– A nagymamám egy gyermekorvosi rendelőben dolgozott, úgyhogy már nagyon zsenge koromban belenőttem ebbe a közegbe. Aztán a pesti Bókay János egészségügyi szakközépiskolába jártam, egy negyvenvalahány fős „lányosztályba”, ahol általános ápolói és asszisztensi képzettséget szereztem. Itt még fityulát is tanultunk hajtogatni, s nagyon szigorú szabályok szerint, kismamacipőben mentünk a gyakorlatra. Előtte körömvizitet tartott a szakoktató, hogy ne lakkozott, hosszú körmökkel masírozzunk a betegek között.

Amikor elkezdtem ezt a középiskolát, be-bejártam a Rókus-kórházba. Sebész szerettem, volna lenni, ezt többen is tudták ott rólam, ezért külön engedély kaptam, hogy műtéteket nézhessek. A szüleim tudták, ha nem vagyok odahaza, akkor a kórház sebészeti osztályán megtalálnak.

Érettségi után a debreceni orvostudományi egyetemre felvételiztem, illetve ennek gyulai főiskolájára. 1993-ban, amikor itt a képzés elindult, én is az első hallgatók között voltam a diplomás ápoló szakon.

A négy év alatt nagyon sok mindent szerveztem. A mentősökkel közösen például elsősegélynyújtó tanfolyamot középiskolásoknak, aztán kisgyermekgondozásit. Ennek hatására, miután befejeztem a főiskolát, a Pándy-kórház ápolási igazgatója, Mészáros Magdolna megkérdezte, lenne-e kedvem betölteni egy egészségnevelői állást. Eleinte kicsit bizonytalan voltam, hisz korábban nem volt hasonló munkakör az intézményben. De megnyugtattak, mondván, nézzek körül, hogy ebben a munkakörömben mit tudnék megvalósítani. Elkészítettem a tervemet, amit az akkori főigazgató, Kander Zoltán doktor úr jóváhagyott, így tizennégy évig ebben a beosztásban dolgozhattam. Közben elvégeztem a Pécsi Tudományegyetemen a humánszervezői szakot, 2000-ben pedig beiratkoztam a PhD-képzésre, Krisztián Béla professzor úr biztatására. A doktori oklevelemet 2010-ben vettem át. Ekkor azonban már oktatója voltam a szarvasi főiskolának. Ennek köszönhetően keresett meg a volt dékánunk, Fodor Lajos professzor, lenne-e kedvem Gyulán is tanítani. Így kerültem át ide 2011-ben, adjunktusi munkakörbe.

S ha már tanulmányok, tavaly kezdtem el egy újabb mesterképzést a Semmelweis Egyetemen, táplálkozástudományi területen.

– Az oktatói munka mellett a civil szférában is aktívan jelen van, egyesületet vezet. Miért tartotta fontosnak, hogy kiegészítse tanári teendőit?

– Ez a fajta foglalatosságom sokkal korábban indult. A Regionális Wellness Egyesület 2000-ben alakult meg. Ebben az időben már egészségfejlesztőként dolgoztam a kórházban, és mivel az egyesület célkitűzéseit szívügyemnek éreztem, elfogadtam a felajánlott elnöki tisztséget. Úgy gondoltam, nézzük meg, van-e igény egyáltalán azokra a szolgáltatásokra, amelyeket ez a szervezet nyújthat. Lényegében tizennyolc éve folyamatosan dolgozunk. Szűrővizsgálatokat végzünk, dietetikus, gyógytornászunk előadásokat tart különböző helyszíneken.

Aztán az óvodai egészségfejlesztést is elkezdtük. Az egyik nyáron, még főiskolás koromban, nem kaptam munkát. Ekkor rajzoltam meg a mesekönyvemet, amelynek egy kisegér, Cincogó a főhőse. Egy kesztyűbáb segítségével Cincogót bevittük az oviba, ahol megmutatta, hogyan kell fogat mosni. A négy mese 2001-ben kifestőkönyvként jelent meg, a Mogyoróssy-könyvtárban még található belőle néhány példány. Azt is mondhatnám, szóróanyag lettem, mivel a Sarkadi kistérség egészségfejlesztési irodájának munkatársai ezt a könyvecskét viszik magukkal az óvodákba.

A későbbiekben életmódtáborokkal folytattuk, és láttam, szükség van a munkánkra. Arra alapoztunk, hogy a teljesen egészséges gyermekek és a valamilyen rendellenességgel küszködők tanulják meg egymást elfogadni, szokják meg, hogy akinek problémája van, az is ugyanolyan gyermek, mint a többi, lehet vele játszani.

2016-ig csináltuk. Először Mezőhegyesen, utána a Balaton környékén. Az utóbbi időben Mezőberényben szervezzük meg napközis táborként, visszük tovább szellemiségét.

– Vecsésen született, egy Pest megyei városkában. Milyennek tűnt Gyula, amikor ide került, és milyennek találja most?

– Úgy jöttem Gyulára, hogy volt nálam egy lista, amin a helyi albérletek szerepeltek, és egy sporttáska. A taxis mélyen meglepődhetett, amikor arra kértem, vigyen a vasútállomásról a Mogyoróssy-könyvtárba. Az első szállásadóm ugyanis ott dolgozott. Nekem már akkor is nagyon tetszett Gyula, jóllehet semmit se ismertem belőle. Mostanság gyakran hallom a fiataloktól, hogy inkább elmennek valamelyik nagyvárosba, mert ott van élet, lehet bulizni. Én úgy gondolom, a buli a társaságtól függ. Mi itt is megtaláltuk a módját. Magunknak rendeztünk meg például a gólyabált, hisz nem volt előző évfolyam, nem volt, aki megszervezze nekünk. Végül teljesen jó lett. Én sosem éreztem magam itt idegennek. Nem éreztem azt, hogy a városnak engem be kellene fogadnia, hisz eleve beengedett.

– Sosem vágyott haza?

– A szüleimet havonta meglátogatom, de azok az emlékek, amelyek Vecséshez kötöttek, köztük Bálint Ágnes, a Frakk és a Futrinka utca szerzője, akit én személyesen is ismertem, már nem élnek. Ugyanígy a tanáraim közül is sokan elhunytak. A mostani fiatalok számomra ismeretlenek. Ám amikor hazamegyek, még mindig nagyon nagy örömmel sétálok el Ági néni háza előtt, ahol most múzeum van, és játszótér. Elevenen él bennem az emléke annak, hogy az udvarán magképeket raktunk ki apró terményekből, sőt Frakkot is ismertem, a valódit.

 – Mit üzen annak a sok kedves embernek, akik jóban-rosszban támogatják?

– Először is köszönetet mondanék nekik. Hisz bármilyen díjról vagy életpályáról is legyen szó, segítők nélkül nem lehetne végigcsinálni. Minden eredményes munkához kell egy háttér. Remélem, hosszú távon adhatom majd nekik vissza azt a szeretetet, amit tőlük kaptam és kapok.