András anna
Fotó: Gyulai Hírlap
A nő nagyon izgatott volt, a kertjében állt, a kedvesére várt. Régóta élt már egyedül, de most újra reményei voltak. Úgy érezte, ma mindenki tartogat egy kis meglepetést a másik számára. Ahogy próbálta türelmetlenségét leküzdeni, az utcán messziről feltűnt a néni alakja. Őt meglátván gondolatai elkalandoztak, vissza a régmúltba.
Javában zajlott a kis ház felújítása, a velejáró költözés, izgalom, a kert rendezése, és az a házaspár is eszébe jutott, akikre először figyelt fel az utcában. Ők mindig mindent együtt csináltak. Az övék volt a legszebb konyhakert, náluk teremtek a legfinomabb gyümölcsök, amiket büszkén, elégedetten szüreteltek együtt. S nem volt olyan naplemente, hogy ne lehessen őket látni kéz a kézben sétálni az utcán.
Az évek sajnos elteltek, lábaik alatt az évszakok folyamatosan változtak, a sok nyárból sok ősz lett, a sok télből pedig sok új tavasz, napfény és varázslat. Kertjükben az orgona bódító illata és a sétáik megható csöndje a napnyugtákban azonban nem változott semmit.
Lassacskán ez a gyönyörű séta átalakult, a testek az időben meggörnyedtek, aki erősebb volt, az lett a támasz. Erejük meggyöngülésével a kertjük is változni kezdett. A konyhakertet befüvesítették, a gyümölcsfákból is egyre kevesebb maradt, s egy napon a néni egyedül sétált a naplementében...
Ebben a pillanatban nyílt az utcaajtó, megérkezett a férfi, s vele együtt talán egy új kezdet.
A nő a kezét nyújtotta felé…
