Gyulai Hírlap - Van még mese

A rendező-szerkesztő, a Kossuth- és Erkel-díjas koreográfus, a Nemzet Művésze, Foltin Jolán (nem mellesleg Novák Eszter és Péter anyukája – Eszter ebben a produkcióban rendezőasszisztens volt) úgy vélte, hogy a mai kisgyermek semmiben nem különböznek elődeiktől azon igényüket tekintve, hogy világlátásukat a mese jelenléte nagyban befolyásolja. „…nálunk is napvilágot látott egy Friss tinta című kötet, amelynek már a címe is felhívta magára a figyelmet, s amelyet a pedagógusok is nagyon nagy szeretettel forgattak. Óriási választék volt benne versekből. Innen jött az ötlet, hogy a gyerekversek újdonságával közelítsem meg a kiskorú közönséget” – nyilatkozta Foltin Jolán. A gyermekek mindennapjaikban tökéletesen megférnek a hagyományos, klasszikus gyermekdalok, régi mesék, csuhé babák, kötélhúzás, bújócska, (boszorkány)fogócska, kiszámolósdi, tojáskínálós, időjárást befolyásoló mondókák és egyéb népi játékok, emellett teret hódít a modern nyelvezet, új történetek, új eszközök, a körülöttük lévő világ modern kellékei, mint mobiltelefon vagy számítógép.

A Kárpát-medence gazdag folklórkincséből táplálkozó előadás bártan alkalmazta a mai költők verseit is (túlnyomó részt Szabó T. Anna és Kukorelly Endre gyermekeknek szánt költeményeire alapoz, amelyeket Kiss Ferenc és Lázár Zsigmond zenésítettek meg). Évszakokra bontották a produkciót. Az egyes fejezetek évszakaiban találtunk egy-egy ismert népszokást (pl. Luca széke, kiszebábú, téltemetés). Az összhangot vers, ritmus, zene és tánc kapcsolatában találtuk meg. A koreográfusi feladatokra a Harangozó Gyula-díjas táncospárt, Appelshoffer Jánost és Rémi Tündét kérte fel a rendezőnő. A narrátor két felnőtt volt, akik egy kislány és egy kisfiú lelkületével beszéltek. Újra gyermekké lettünk egy bő órára. A vidám hangulatot az interakció okozta, átjött az a szeretetteljes munkafolyamat, amely a próbákat jellemezhette. A táncosok, színészek ki-kiszöktek a színpadról, és hol a feloldódó kisgyermekeket, hol a mosolyogva szorongó felnőtteket csikizték meg, dobálták léghógolyóval, ráolvastak nyírfakéregvesszővel vagy altatódallal próbálták megnyugtatni. Elmerültünk valóban az összhatásban. Rá kellett döbbennem, hogy az igazi jó pedagógusok nem veszik el az időt a művészetek gyakorlásától, hanem inkább támogatják azt. Egészen biztos vagyok benne, hogy még a matematika is jobban menne, ha hagynánk a gyerekek lelkét kibontakozni a különböző művészeti ágakban, legyen az képzőművészet, zene vagy tánc.

A legnagyobb elismerés bizonyíthatóan az volt, hogy azok a középiskolás diákok, akikkel érkeztem – és akikkel egy nappal korábban még a nagyváradi Szigligeti Színház előtt szelfiztünk -, széles vigyorral, tele élménnyel és bátor, gyermeki szívvel léptek ki az előadásról. A tanítás hatott.