Neset Adrienn
Fotó: Gyulai Hírlap – Bimbó Lajos
– Mielőtt rátérnénk a most megjelent kötetre, beszéljünk azért arról, hogy nem ez az első könyved. Fordítóként rengeteg fiatal köszönheti neked kedvenc olvasnivalóját.
– Teljesen véletlenül kerültem a műfordító szakmába. Amikor a családommal Vietnámba költöztünk, nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal, mit csináljak. Felhívtam egy kiadót és közöltem, hogy könyvet még nem fordítottam, csak cikkeket, de nagyon szívesen foglalkoznék ezzel. Elküldtek egy próbafordítást, amely után nagyjából negyven kötetet, többnyire gyerek- és ifjúsági regényeket fordítottam már le magyar nyelvre. Legismertebb fordításaim közé tartozik az Egy zizi naplója könyvsorozat kötetei, de én fordítottam a Megmaradt Alice-nek című művet is. A főszereplő megformálásáért kapta meg Julianne Moore az Oscar-díjat.
– Hogyan jött az ötlet Az 50 elszánt magyar nő című könyv megírásához, és hogyan találkoztatok a szerzőtársaddal?
– Fodor Marcsival tizenöt évvel ezelőtt együtt kezdtünk el dolgozni a Nők Lapja Évszakok magazinnak, de később is jó kapcsolatban maradtunk. Amikor kiköltöztünk Vietnámba, ő a családjával Angliában telepedett le, és folyamatosan figyeltük egymás blogjait. Mindkettőnk lánya kilencéves volt, amikor belecsöppent az idegen kultúrába. Döbbenten vettük észre, hogy mennyire másképpen viszonyulnak az oktatáshoz és a gyermekekhez a brit oktatási rendszerben. A kislányok már alsóbb osztályokban találkozhattak olyan témakörökkel, mint az emberi jogok, a női jogok és a női példaképek. Ez azért döbbenet, mert egy magyar gyerek simán le tud érettségizni anélkül, hogy akár egyetlen magyar női alakot meg tudna nevezni történelemből, irodalomból, a művészettörténetről már ne is beszéljünk. Marcsival mindig is volt bennünk egyfajta hiányérzet. Angol nyelven nagyon könnyen tudtunk a lányok kezébe olvasnivalót adni, hiszen óriási irodalma van külföldön a női példaképeknek. Magyarországra visszaköltözve azonban egyetlenegy ilyen témájú könyvvel nem találkoztunk.
– Elolvasva a példaképnek tekinthető nők életútját tudtam meg, hogy nem tudok semmit. Az ötven személyből csak húsz ismerős névvel találkoztam, a további harminc hölgy neve teljesen ismeretlen volt előttem. Mennyire volt nehéz utánajárni a személyeknek, hol találtatok információt, és mi szerint válogattátok ki a szereplőket?
– Azt tudni kell, hogy mivel a történelmet nagyrész a férfiak csinálták, és ők is írták, ezeknek a nőknek a történetei nem ütötték át az ingerküszöböt. Ezt az ötvenes számot a kiadótól kaptuk meg, nekünk egy száz nevet tartalmazó listánk volt. Marcsival három vezérfonal mentén indultunk el. Az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy visszaírjuk azokat a nőket a történelembe, akik hiányoznak a tankönyvekből, holott valamilyen szempontból történelemformáló szerepük volt. A második irányvonal az volt, hogy keressük meg az elsőket: kik azok, akik valamiben úttörők voltak. A könyvben olvashatunk az első ügyvédnőről, mérnökről vagy az első világbajnok sportolóról. A harmadik lépcsőben pedig elkezdtünk meghatározott területen kutatni hőseink után. Itt nagyon jól jött Fodor Marcsi művészettörténész előélete. Nagy merítést igyekeztünk adni, hiszen ki tudja, lesz-e még hasonló lehetőségünk. Így találtunk rá például Orsós Zsuzsanna rákkutatóra, aki az MTA első roma ösztöndíjasa volt, de így került a látószögünkbe Makai Erika szumóbajnoknő is, aki azt hirdeti, hogy a boldogság nem a külsőnkön múlik.
– A kötetetek belbecsén kívül a külcsín is tartogat meglepetést az olvasó számára. Gazdagon illusztrált és szinte mesekönyvszerű lett a kiadvány. A kisfiam meglátta, és azt hitte, hogy ez egy mesekönyv.
– Azért, mert ez egy mesekönyv. Mi ezt egy gyermekkönyvnek szántuk, hat- és tizenegy éves korosztály közötti fiataloknak. Azt gondoltuk a szerzőtársammal, hogy ezt a fajta érzékenyítést a lehető legfiatalabb korosztálynál kell elkezdeni, ezért vonzóvá akartuk tenni a kiadványt elsősorban a kislányok számára. Nagyon fontos volt, hogy egy színes és az ő nyelvükön íródott olvasmányt kapjanak kézhez. Ugyanakkor érdekes módon a nagylányok, a felnőttek is rákaptak. Nekem nem egy ismerősöm van, aki azt mondta, hogy ezt a könyvet viszi mindenhova magával, mert erőt adó kötet. Amikor elbizonytalanodik valamiben, akkor előkapja, és hirtelen ott lesz ötven nő, aki vagy sikeresen megvalósította önmagát, vagy elszántságával, bátorságával tűnt ki. Akinek nem volt eddig példaképe, most válogathat.
– Van-e valami konkrét célotok a kötettel?
– Egy könyvet akartunk a kislányok kezébe adni, amibe belekapaszkodhatnak. Egy lánygyerek nagyon elveszettnek érezheti magát az iskolában, ha egyik órán, egyetlen tantárgyból sem találkozik példaképekkel, ezért könnyen elhiheti, hogy ez azért van, mert a lányok erre a sok mindenre nem alkalmasak. Fontos célunk tehát, hogy minél több általános iskolába eljusson a könyv, és akár rendkívüli történelemóra keretében alkalmat adhasson beszélgetésekre a témáról. Hiszen a mi történelmünkben is vannak olyan nők, akiknek története igenis arra való, hogy átadják őket másoknak.
– Akárcsak a te életutad, hiszen akár mondhatnánk azt is, hogy te vagy az ötvenegyedik elszánt magyar nő. Azt érzem, hogy azért is lett olyan erős ez a mű, mert pont olyan erős nők írták, mint amilyenek szerepelnek benne. Tekintve, hogy te éltél Vietnámban, Törökországban és Thaiföldön is, ahol a tradicionális thai-boxba is belekóstoltál.
– Köszönöm, nagyon megtisztelő. Számomra teljesen természetes, hogy belemegyek vagy fejest ugrok számomra ismeretlen, de valami miatt vonzó helyzetekbe. Azt is mondhatnánk, hogy élményfüggő vagyok. Amikor a férjem azt mondta, hogy a munkája miatt ki kellene költöznünk Ázsiába, azonnal igent mondtam. Ott szerettem bele a világjárásba, nagyon jólesik, hogy megállom a helyemet idegen kultúrákban is. A thai-box valahol „trollkodás” volt a részemről, mert jócskán kilógtam a tizenéves, negyvenkilós thai fiúk közül, viszont imádtam, sok nehéz pillanaton átsegített.
– Miért költöztetek vissza Gyulára?
Amikor a kislányom középiskolás korba került, szerettük volna, ha egy helyen végzi el az iskolát. Ezért úgy döntöttünk, leállunk a vándorlással. Evidens volt, hogy hazahozzuk az Erkelbe. Az én szívemet nap mint nap melengeti az, hogy azok a pedagógusok, akik engem is tanítottak, vagy éppen az iskolatársaim voltak, őt is tanítják, és szinte ismerősként fogadták. Luca emellett élvezi a kisvárosi szabadságot, hiszen például Bangkokban és Vietnámban alaposan meg kellett nyírnunk az önállóságát.
– Mi a következő terved?
– Van egy régen dédelgetett álmom, hogy írhassak egy olyan mesekönyvet, amelyben különböző népek különböző ünnepeiről van szó. Ez a kötet a különböző kultúrák egymás mellett élésére hívná fel a figyelmet, már egészen kicsi korban. Gyuláról nézve ugyanis nem mindig látszik, hogy milyen nagy a világ, és milyen sokféle ember lakik benne.
