Az időjárási hírek – csakúgy mint maga az időjárás – olyanok ma már, mint egy-egy rövid horrorfilm. Az elmúlt negyven év leghidegebb tele Kínában, özönvíz által körülzárt települések Ausztráliában, sárlavinák Indonéziában és Brazíliában, tájfunok Dél-Ázsiában, mínusz 30 fok és hóviharok az Egyesült Államokban. Itthon áradnak a folyók, sokfelé belvíz fenyeget. Tombol a természet. Megbosszulja, amit mi, emberek elkövettünk ellene? Lehet, hogy régen is volt ilyen időjárás, mégis, sok idős ember mondja, hogy „70/80/90 éves vagyok, de ilyet még nem láttam”. A klímaváltozás okairól heves viták folynak, a koppenhágai klímakonferencián éppen most vallottak kudarcot a világ legnagyobb környezetszennyezői.
Kemény fagyok és havazás után, Karácsony első napjának reggelén plusz 15 fokos tavaszba léptem ki. Az udvarban előbújt néhány hóvirág, az utcán motorosok, a város fölött pedig sárkányrepülők verték föl a karácsonyi csendet. Langyos déli szél fújt, és amikor a Nap kisütött, maradék karácsonyi hangulatom is elpárolgott. A tavasz közeledtének érzése keveredett a fejemben a gyermekkori fehér karácsonyok emlékképeivel. Hó, hideg és téli sötétség nélkül hogyan is várhatnám a megváltó világosságot? Mi lesz Karácsony szimbólumaival, ha annyira megváltozik a klíma, hogy eltűnik a tél? Mi lesz, ha nem lesz hóember, szánkózás, korcsolyázás, és nem lesz fehér, puha csend, amiben felhangozhat a Mennyből az angyal?
Estefelé beborult az ég és eleredt az eső. Az időjós szerint legutóbb 1958-ban volt zivatar Karácsonykor. A tévében éppen a Télapu3 című szupergagyi ment (a szovjet világban fenyőfa-kultusszal, a nyugati világban a télapóval próbálták, próbálják – egyre kétesebb sikerrel - a Jézus-várást helyettesíteni), amikor dörögni kezdett az ég. Egy közeli villám vakító fénnyel és a mennydörgés robajával töltötte meg a szobát. Az udvari ablakon át, a karácsonyfán keresztül villogott be a villámfény és sötét sziluetté változtatta a fát.
Vajon nem kellene ezt figyelmeztetésnek venni?
