Régóta figyeljük, évek óta töprengünk rajta. Ezt az olasz focit, hogy micsoda is valójában. Hogy mit kéne gondolni róla. Futballilag, bevalljuk, kevéssé konyítunk hozzá, s bár a lélektan sem a mi asztalunk, mégiscsak feltűnő, hogy ezek a fess fiúk, mielőtt kidöcögnének a kezdőkörbe, nem csupán pacsiznak a folyosón, rég láttalak, amice, de olykor valósággal fölfalja egyik a másikát. Izgatott percek meccs előtt: csók, letapogatás, járunk. Hogy aztán, sípszóra, meg is feledkezzenek az arcpirító flörtről, s kilencven perc alatt rojtosra tapossák egymást. A gyűlölöm és szeretem antik szellemében, véljük gyanútlanul.
Noch dazu: egy-egy Roma-meccsen olyanokat szól a lelátón szabadjára engedett petárda, hogy meg akar repedni a tévékészülék. Valahol a stadionon kívül szurkolóemberek döfködik az arra kerülőt, másnap, akár a romlott pizzát, hányják a keresztet. Halálhörgés, siralom.
Van egy Roma-szurkoló bajtársunk, ő lefejezett Inter-szimpatizánsokkal álmodik, de őszintén meghatódik, ha Ramazottit mutatja a tévé.
Most, amikor ezeket a sorokat rójuk, a Mindenható egy híján tucatnyi római báránya a genovai gyepen elért 0:0 okán lelkizik az öltözőben, Imperator Tottival karöltve – véljük gyanútlanul.
Null-null. Innen már kezdődött egy s más, ami szép. Innen szép abbahagyni.
Kiss László oldala a Bárka Online-on itt.
