MOCSÁR-PÖRJÉS JÓZSEF
Fotó: Gyulai Hírlap – Súr Enikő
Az utolsó napjaiban alig volt jelen. Szinte csak aludt, ritkán volt köztünk. A gyógyszereit sem vette be, alig evett és ivott. Nagyika haldoklott. A család tudta, nem sokáig lesz már velünk.
Aznap motorozni indultam. Egy megmagyarázhatatlan érzés miatt mégis visszafordultam.
Nagyika aludt, amikor beléptem a szobájába. Emlékszem, ott ült mellette a két lánya. Az összes gyermeke közül most anyukám hasonlított rá a legjobban. Összeöregedett az arcuk.
Néhány héttel korábban is pont így ültek itt, akkor nagymama még magánál volt. Mosolygott, jó kedve volt, bár betegségében elfogyó apró testét alig tudta már megtartani. Anyukám ült mellé, fogta a karját, hogy ülni tudjon az ágy szélén szegénykém. Ekkor fotóztam le őket utoljára. A fényképen mindhárman nevetnek.
Nagyika most aludt. Arca kisimult volt, s valami furcsa nyugalmat árasztott magából. Ekkor már napok óta csak álmában beszélt, amikor pedig néhány perce magához tért, érthetetlenül motyogott, de nem kommunikált már senkivel, nem kért semmit, nem akart semmit.
Mi csöndesen beszélgettünk az ágyánál, amikor hirtelen magához tért. Rám nézett, s csak annyit mondott: Jocó. Ezután visszaaludt.
Nagyikának 20 éve agyvérzése volt. Újra kellett tanulnia beszélni és járni. Betegsége után engem mindig Lacinak szólított. A fiát hívták így. Eleinte kijavítgattam őt, de aztán megszoktam tőle a Laci nevet. Élete utolsó 20 évében én Laci voltam neki.
