Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Ván Hajnalka: A fiatal művész által készített munkák csupa erőről, lendületről, tudásról vallanak

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • KULTÚRA • 2017. június 26. 16:00
Ván Hajnalka: A fiatal művész által készített munkák csupa erőről, lendületről, tudásról vallanak
A Sorsok és tájak Jankay Tibor művészetében című tárlat megnyitóbeszéde

Jankay Tibor békéscsabai születésű képzőművész alkotásaiból nyílt kiállítás június 22-én a Kohán Képtárban. Az eseményen Ván Hajnalka, a Munkácsy Múzeum művészettörténésze, a Jankay-hagyaték kezelője emlékeztetett rá: a művész ifjúkorában egyszer-egyszer Gyulára is átjárt, motívumot keresve. Azok, akik lemaradtak a megnyitóbeszédről, most elolvashatják, hiszen az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük azt. 

Ván Hajnalka

Fotó: Gyulai Hírlap – Súr Enikő

Jankay Gyulán! Ilyen is ritkán adatott meg, hát még, ha mint kiállításra gondolunk. Jankay Tibor ifjú korában, akkor még Deutsch Tiborként, illetve Jankai-Deutsch Tiborként szignálva műveit, járta szűkebb-tágabb hazáját, motívumot keresve egyszer-egyszer átjött Gyulára is. Ezt munkák és barátságok őrzik, és most ezen apropók felelevenítése okán vagyunk most jelent itt, a pályatársról elnevezett, illetve annak életművét őrző helyen, a Kohán Képtárban.

A Gyulára hozott tárlat végigvonul Jankay alkotói korszakain, bemutatva a fiatal embert, az érett művészig, aki aztán kénytelen-kelletlen új értékrendet alakított ki, mely megújulást ez a válogatás valójában csak előirányozni kívánt, hiszen koncepciónk kiindulópontja a gyulai kötődés és az abból adódó korszakok voltak.

Sorsok és tájak, ilyen tematikák vonulnak végig az itt látható alkotásokon.

Jankayé és rajta keresztül, az ő szemével nézve, az őt körülvevő emberek sorsa. Jankaynak jó tanárokat kínált az élet, Szinyei Merse Pál és Vaszary János, két éles szemű, nagy tehetségű és a korszak újításaival együtt haladó művész, megfelelő irányítással és tanácsokkal látták el. Az 1910-es évek végétől, a modernizmus akkor már szinte hőskorában, mikor a realizmus kora már bőven lejárt, korszerűnek lenni annyit jelentett, mint kísérletezni a formákkal, és rálépni az avantgárd ösvényére. Dér Endre író egy megnyitóbeszédében találóan, Jankay Tibor művészetéről, úgy fogalmazott, hogy „a képépítés új lehetőségeit kereste, ám a szűkebb pátria iránti rajongó szeretet mindig átsütött színein-formáin.”

Igen, nagyon erősen kötődött Jankay szülővárosához, földijeihez és környékéhez, környezetéhez. Nagyon sok levél bizonyítja, hogy élete végéig tartotta a kapcsolatot itthoni barátaival, jó ismerőseivel. Talán pont ez a mély érzékűség, ez az empatikusság költözött bele a képeibe, és tette azokat valóságossá, életszerűvé és ezzel együtt kvalitásossá.

A fiatal művész által készített munkák csupa erőről, lendületről, tudásról vallanak, és nem utolsó sorban a korszak festészeti ízlésének az ismeretéről és az azzal együtt haladó színvonaláról. Jankay, az 1920-as években bejárta Európát, megfordult többször a francia fővárosban, a művészetek akkori központjában, Párizsban, de tartózkodott német és olasz területeken is. A 30-as években jellemezően a magyar városokat kereste fel, hogy megismerje a hazai tájakat is. Sorsok és tájak, a fiatal művész keze alól mindig ebben a témában készült munkák kerültek ki. Megörökítette a bejárt és felfedezett tájakat. Ám, ha pusztán csak tájat is látunk egyes munkáin, akkor is értjük annak a vidéknek a mondandóját. Ha pedig alakokat örökít meg, azoknak valahogy beleérezzük a sorsát is. Ha karikaturisztikusan ábrázol, akkor egyfajta elképzelt anekdota párosul a műhöz, ha életkép a műfaja, akkor szociológiailag mesél nekünk, és ha drámai hangot üt meg a kompozíció, akkor részvétet válthat ki belőlünk. Vagyis mondhatjuk, hogy megszólít minket.

A művészettörténetben egyszer egy kiállítással kapcsolatban megfogalmazódott, az „Elfeledett évtized, a 40-es évek” lett volna az ő nagy korszaka, ha a történelem nem lehetetlenítette volna el sokak életét. Jankayét is, aki aztán 1948-ban kiköltözött Amerikában. A kiállítás ezt a választóvonalszerű tényt, az alkotó életútjának felén történt otthoncserét, mint egyfajta tengelyét adja a tárlatnak. Az életmű addigi homogenitására, még akkor is, ha kereste stílusát, mondanivalójának állandósága jellemző. Továbbá beletartozott egy kis közösségbe, a magyar művészek közé, ahol érdem volt a korai KÚT tagjának lenni, kiállítani a pesti Ernst Múzeumban vagy a csabai Auróra kör tárlatai között. Barátságban lenni Czóbel Bélával, Barcsay Jenővel vagy nem utolsó sorban Kohán Györggyel.

Amerikába kerülve megváltozott Jankay festészete, kereste a motívumot, kereste a mondandót. Festett továbbra is városképeket és tájakat, de aztán mégis inkább elővette a korábbi vázlatait és képeit, hogy újra megfesse őket, egyfajta túlzott honvágyának csillapításaképpen. Mert valójában a nosztalgiáról szólnak ezek a művek, hiszen az 1950-es évek Amerikája nem a szomorú, elesett alakokról vagy a földeken görnyedő emberekről szólt. Alkotásai ebben az időben inkább a dekorativitás felé mentek el. Aztán az első hazalátogatásának idején, 1969-ban és a 70-es években tett további néhány útja alkalmával végre magába szívhatta a szülőföld illatát, és lelke feloldozást nyert, és ezáltal művészete egyfajta szimbolikus irányt vett fel.

Befogadta az új áramlatokat, az általa valószínűleg mindig is csodált törzsi művészeti formakincseket – melyeket egyébként gyűjtött is – jellemzően ekkortól épített be alkotásaiba, hogy aztán élete végén, sajátos motívumvilággal rendelkezve illetve az amerikai életformából és gondolkodásmódból táplálkozó művészeti felfogással kiteljesíthesse életművét. A kiállítás anyagában ezekből a munkákból csak az átmeneti időszak termése került bemutatásra, hiszen azok esetében soknál már nem beszélhetünk sorsokról és tájakról. Ott a figurák nem tájban ábrázolva jelennek meg, hanem esetleg lebegnek, és nem sorsuk, hanem jelentésük van.

A korszakzárásunknak további tényei voltak. A Munkácsy Mihály Múzeum Jankay–Kolozsváry–Tevan-gyűjteményében számos dokumentum található, például Jankaynak az itthon maradottakkal folytatott levelezése. A Magyarországról érkező tudósítások, melyek például a barátok, kollégák kiállításairól vagy sajnos haláláról számolt be, ahogy Kohán felesége is megírta ismeretlenül is Jankaynak, férje elhunytát.

Bár szerencsére bőven kapott pozitív híreket is itthonról. Például, mikor 1979-ben Koszta Rozó tudatta vele, hogy lassan elkészül a Kohán Képtár. És innentől akár, már ismerhetjük is a történetet, a saját élettörténetünkön keresztül.

Végezetül mondandómnak szándékosan populáris irányt választva, hiszen élete végén Jankayt magát is a popkultúra töltötte fel, vagyis – hogy stílusos legyek – Jankay megérezte, hogy „ezt egy életen át kell játszani”, és ahogy az előzőekben utaltam rá, Jankay Tibor rátalált egy új életre, az Ő amerikai életére, és még sok száz festménnyel gazdagította a művészetszerető embereket, remélve, hogy egyszer életműve hazajön, és képei felidézhetik majd az egész huszadik századot.

E szavakkal zárva, a kiállítást megnyitom.

Ván Hajnalka művészettörténész

 

(Elhangzott: 2017. június 22-én Gyulán, az Erkel Ferenc Kulturális Központ és Múzeum Kohán Képtárában.)

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)