A zongoránál: Tóth Péter
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A fiatal zongoraművész Schubert B-dúr szonátájával indította koncertjét. Elég nagy bátorság kellett ehhez, hisz annak ellenére, hogy az osztrák zeneszerző ezzel a művével jutott el a legvégsőkig, a darabra egyfajta bensőséges líraiság, szelíd szomorúság jellemző. Olyan alkotás ez, amelyben minden egyszerű, letisztult és dísztelen, külsőséges csillogásnak nyoma sincs, mintha felkészülés lenne az elmúlásra. Alapos zenei műveltség kell ahhoz, hogy ezt a fajta megközelítést, befelé fordulást értékelni lehessen.
Schubertnek mindmáig szűk a rajongótábora. Jóllehet a szakirodalom azt írja róla, nagysága a Mozartéhoz mérhető, s ha egy picit is tovább élt volna egészségben, az egyik legfontosabb zeneszerzőként tartanánk ma számon. Ám másképpen történt. Azokban az évtizedekben Bécsben csak néhány nevet tartottak valamire, ezért Schubert élete végéig keményen küzdött, hogy elismerjék. Jól fizető, biztos állása sosem volt, két alkalommal tanította az Eszterházy udvar grófkisasszonyait, de ezen kívül csak a kottaeladásokból tett szert némi pénzre. Nem tudott tárgyalni, s ezt a kiadók rendesen használták. Szomorú történet az övé, mégsem jelenthető ki róla egyértelműen, hogy mostoha életkörülményei miatt ő is egy szenvedő-művész lett volna. A Gyulán előadott B-dúr szonáta ezt a jellemét állította előtérbe.
– Semmi másért nem vagyok a világon, minthogy zenét komponáljak! Engem az államnak kellene eltartania – vallotta önmagáról. Végakarata szerint Beethoven mellé temették. Zeneművei meghökkentően gyors és lehetetlen modulálások egymás után, amelynek köszönhetően szinte máig utolérhetetlen a hangulat-ábrázolásban.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A hangverseny második részében a meghívott előadó Brahms F-moll szonátáját interpretálta. Ez a kompozíció is előhozta számunkra azt a személyt, aki szerezte. Azt a Brahmsot, aki szintén egy különös figurának számított a maga idejében, hisz folyton hátrafelé tekintett, a jelen nem érdekelte. A közönség szerette, barátai azonban féltek tőle, mert mindenkit sikerült megbántania szúrós megjegyzéseivel.
– Ősi kövület, amely teljesen kívül esik az idők fő folyamán – mondta róla egyik kortársa és ellenfele. Fura szokásai neki is voltak. Idős korában például ugyanúgy öltözködött és ugyanúgy sétált Bécsben, mint két emberöltővel korábban Beethoven, akinek a muzsikájához nem véletlenül hasonlították az övét, ami sokszor hátrányára vált.
1852-ben a sors összehozta a híres magyar hegedűssel, Reményi Edével, akinek annyira megtetszett a zongorajátéka, hogy két éven át kísérte európai körútjain. Ezekben az esztendőkben ismerkedett meg Joachim Józseffel, Liszt barátjával, aki elküldte Schumannékhoz és Liszthez. Liszt Weimarban fogadta. Brahms elvitte neki kiadatlan műveit, de állítólag nem mert leülni a zongorához, félt vendéglátója kritikájától, mire Liszt kikapta kezéből a kottát, és eljátszott mindent elsőre. Schumann-nak is annyira megtetszettek kiadatlan szerzeményei, hogy azonnal cikket írt róla Új utak címmel.
Brahms zenéje nehéz: erős basszusok, tömény harmóniák, tömör szerkesztés egyvelege. Nem virtuóz, de mégis nehéz játszani. Tóth Péter azonban megmutatta, hogy nem lehetetlen.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A hallgatóság három ráadást kapott a Békéscsabáról indult, ma már az Amerikai Egyesült Államokban élő és dolgozó előadóművésztől. Elsőként Bachtól hangzott el egy menüett, ezt Bartók Hajszája követte. A sort Kodály Székely nótája zárta.
