Magyari Barna
Fotó: Gyulai Hírlap
A számítógépek, a mobiltelefonok, a televíziók és a DVD-k dédapáink idejében ismeretlen fogalmak voltak. Évtizedekkel ezelőtt még igazi társasági életet élt az ember.
Ha valaki kikapcsolódásra vágyott, akkor az illető szerelme, barátja, rokona, szomszédja vagy barátja társaságát kereste. Manapság viszont elég néhány gombnyomás, és szinte bármilyen igényünket teljesítik a gépek.
A világhálón szörföző tizenéves srác hamarabb megtudja az amerikai vagy az ausztráliai hölgyek kebelméretét, mint azt, hogy a szomszédban lakó bájos lány milyen virágot kedvel igazán. A középkorú asszonyság a hétvégi kedvezményeket kihasználva telefonon kezdeményez beszélgetést a tőle két utcára lakó egykori osztálytársnőjével, pedig hajdanán a férfiakról kizárólag csak személyesen diskuráltak. Egyesek a keresztelő ünnepségeken készült videofelvételeket cseperedő kisgyermeküknek egy vasárnap kétszer is „lepörgetik”, hogy a csöppség kezdje megismerni távolban élő nagyszüleit.
Manapság hallani olyat is: egyes fiatalok megkedvelték a fővárosi metróállomások mozgólépcsőit. Ezeken a helyeken a tizenéves srácok kamerával ellátott mobiltelefonjaikkal pásztáznak a bájos hölgyek szoknyái alatt, s az így készült intim felvételeket küldözgetik egymásnak.
Térségünkben belátható időn belül biztosan nem épül metró, s ezt egyik ismerősöm egyáltalán nem bánja. Igaz, neki nincs képet rögzítő mobiltelefonja, de ha lenne, azt akkor sem férfi ösztöneinek kiélésére használná. Szerinte az udvarlás személyes varázsát, a szerelem bizsergését nem pótolhatja semmilyen szerkentyű.
Mindannyian érző lényeknek születtünk, bár ezt manapság, a csúcstechnika árnyékéban, egyesek kezdik elfelejteni. De: vajon meddig lehet gép az ember?!
