A Száll a kakukk fészkére a gyulai várszínpadon
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Többször farkasszemet néztem magammal, hogy „Figyelj, Fanni, nem a Cosmopolitanbe készülsz publikálni, kérlek, hanyagold a Szabó Kimmel Tamás fiús jóképűségét ecsetelő körmondatokat, ignoráld kicsit a benned lakozó, eltörölhetetlen tinilányt. Villantsd a Puzsért a legpuzsérabb fajtából.” Azonban rövidesen be kellett látnom, hogy ehhez én kevés vagyok.
A művet valószínűleg senkinek sem kell bemutatnom, hiszen ha valaki nem olvasta is Ken Kesey regényét, melyet ma az amerikai szépirodalom legjobbjai között tartanak számon (igen, most didaktikusan és átlátszó módon próbálom meghozni mindenki kedvét a könyvtárba menetelhez!), az 1977-es film Milos Forman rendezésében és Jack Nicholson főszereplésével mindenképpen ismerős lehet. Ha pedig mégsem, sajnálom, de nem spoilerkedhetek, ez egy olyan mű, amelyet egyszer mindenképpen látni kell, a történet minden szála beleég az ember agyának barázdái közé. Ismétlem burkolt türannoszsággal: látni/olvasni KELL.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Be kell vallanom, ambivalens érzések kavarogtak bennem, hiszen egy 5 Oscar-díjas filmmel felvenni a versenyt, és újat mutatni, színdarabot írni a műből, vagy színpadra állítani nem kis kihívás. De ezt az akadályt könnyedén átugrották. Dale Wasserman librettója alapján, Znamenák István összeszedett, tökéletesen megkoreografált rendezésében a mű újabb köntöst kapott. A színdarabot a filmmel ellentétben inkább mondanám közönségbarátabbnak az itt-ott megtűzdelt poénjai és félmondatai miatt, melyek mosolyt csaltak az arcokra, és feloldották a nyomasztó légkört, míg a filmben inkább a realisztikus helyzetábrázolás kap teret. Tehát szó, ami szó, borzasztóan izgatott, hogy mi fog történni a színpadon, azonban nem emlékszem másra, csak arra, hogy miután kihunytak a nézőtéren a fények, megjelent egy dimenziókapu, és beszippantotta az egész közönséget. Ott lebegtünk valahol a valóság és a színjáték mezsgyéjén, a cselekmény előrehaladtával nehezen lehetett eldönteni, mégis hol vagyunk valójában. Egy színházi előadáson vagy egy pszichiátriai osztály társalgójában. Szabó Kimmel Tamás játékára a legtalálóbb jellemző a természetesség és könnyedség, minden mondat, minden mozdulat rendkívül jól állt neki. Péterfy Bori tökéletesen formálta meg a diktatórikus, elembertelenítő és kőszívű Ratched nővért, mondatai nyomán megfagyott a levegő. Kocsis Pál pedig szavak nélkül is fantasztikusan töltötte meg tartalommal Bromden indiánfőnök szerepét. Minden elismerésem a castingosé, aki remekül válogatta össze a szereplőgárdát, egytől egyig emlékezetes alakítások születtek.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Ha úgy alakul, hogy valaki netalántán céltalanul barangol Pest utcáin, és nem tudja, mivel üsse el idejét, annak javaslom, hogy üljön be a Belvárosi Színház darabjára, garantáltan nem fog csalódni.
