A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadása gyulán
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„A boldogságra várni kell” – énekelte a lokál színpadán a Karády Katalinra fölöttébb emlékeztető díva azt sugallva, hogy a szerelmes szívek vágyakozása nem lehet alaptalan, egyben azt is előre vetítve, hogy a sóvárgás gyakran elérhetetlen távolságba helyezi az előttünk lévő, valódi alkalmat.
A színházkedvelők már évek óta tudják, hogy érdemes a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának munkáira figyelni - ezért is rendszeres visszatérői a gyulai nyaraknak -, akik ezúttal Szép Ernő 1923-as örökzöldjét, a Lila ákác című szerelmes históriát július 17-én mutatták be a gyulai várszínpadon. A többszöri filmes- és színpadi feldolgozást is megélt regényt ezúttal a Békéscsabán is játszó Katkó Ferenc színész-rendező állította színpadra.
A varrónőből táncosnővé avanzsáló, romlatlan Tóth Manci (Domáreckájá Júlia) és a direktorné figyelmére áhítozó Csacsinszky Pali (Ferenczi Attila) történetét bemutató mű igazi nyáresti programot kínált, frissítő szellőt a forróságtól kábult hétköznapokban.
A történet ma is kedvelt feldolgozási témája a hazai színházaknak, filmes változata pedig Székely István rendezőt kétszer is megihlette, aki először 1934-ben álmodta cellulózra Lila akác címmel Ágay Irén, Nagy György és Kabos Gyula főszereplésével, a filmmel együtt pedig az azonos című dal is hódító útjára indult. Az akkori közönség azonban nem fogadta el a regénybeli befejezést, ezért az boldog véggel zárult. Majd 1972-ben az eredeti címmel ("akác" helyett "ákác", akácfa helyett a kúszónövényre utalva), immár Halász Judit, Bálint András és Ráday Imre főszereplésével ismét elkészült egy filmváltozat, ezúttal már az "igazibb" befejezéssel: mire Pali rádöbben, hogy Manci hozta életébe a tiszta szerelmet és az ártatlan ifjúságot, az őbelé reménytelenül szerelmes lányt már oroszországi turnéra viszi a vonat. Így Pali - Szép Ernő szavaival - ráeszmél: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.
A péntek esti előadásban Pali nem ismeri fel a szerelmet abban a kis ligetbeli lányban, aki lepréseli a megismerkedésükkor kapott lila ákácot, és aki későbbi „lokálgésaként” is csak az ő kiérdemelhető figyelmére vár. Helyette a szelet Bizonyosné Nagyságos Asszonynak (Vass Magdolna) csapja, aki – természetesen – csak játszik a romantikus férfi érzelmeivel. A szívet tipró dáma kissé vértelen jelenléte a nézőben előbb kelt gyanút, mint a hősszerelmesben, ám egy pillanatban ő is kapizsgálni kezdi az illúzió keltette káprázatot.
A szerelem után lírai módon áhítozó férfi csak akkor ébred rá a valóságra, amikor már késő. Akkor hangzik el először Ábrahám Pál örökzöld dala arról, hogy „Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj? Lila akácok, a boldogság sosem vár.”
A darabot Kucsera Géza végig átlengő érzéki szaxofonjátéka megadja az előadásból olykor hiányzó delejt, aminek oka nem feltétlenül a színészek játékában keresendő, mint inkább a nyitott térben, hisz a dramaturgiai koncepció ezúttal érezhetően intimebb közeget kíván. A szünet nélkül lejátszott előadás épp kiszámította a nézők figyelmi kapacitását, amit megsegítettek a jól válogatott zenei betétek, hisz olyan dalok segítették a történet továbblendítését, mint Vass Évától az 1961-ben megismert „Például Te”, a „Holnap, ki tudja holnap látsz-e még?” Az Ákos Stefi által ismertté tett „Engem a rumba döntöget romba”, Harangozó Teritől a „Pokol bár”, valamint az előadás koronájaként is nevezhető „Balalajka sír az éjben”, amit Kacsur András nőimitátorként olyan karizmatikusan adott elő, hogy látni is érdemes lett volna. Ugyanis a zene olykor hullámzó keverése, és az időnként feltűnően hiányos fénytechnika a legelragadottabb nézőt is kizökkentette a varázslatból. Pedig igazán remek nyáresti volt, könnyedén tálalt, hűvösebb fuvallatokat lengedeztető tartalommal.
