Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Krasznahorkai László Gyuláról szóló írásainak tükrében: Bán János

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2014. március 02. 13:00
Krasznahorkai László Gyuláról szóló írásainak tükrében: Bán János
Bán János: A nézői összetételt, nézői kíváncsiságot vagy igényt soha nem lehet előre bekalibrálni
Sátántangó, A torinói ló, Kárhozat, A londoni férfi, Werckmeister harmóniák…. Jól ismert filmek, amik a gyulai származású Krasznahorkai László művei által csakugyan világhírű kisvárossá tették Gyulát. A tavalyi nyár során azonban az is bebizonyosodott, hogy Krasznahorkai művei nem csak a vásznon, hanem közvetlen visszajelzésekre alapozva, színpadi közegben is életképesek. Hogy ennek megvalósítása mennyire nehéz színészi feladat, miért nem hagyható el a felkészültség, miért fontos a hitelesség, arról a mindig alapos, bonyolult karaktereit precízen felépítő, na és persze Jirí Menzel Az én kis falum című Oscar-jelölt filmjéből ismert művésszel, a különös tehetségű Bán Jánossal beszélgettünk.
Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

Bán János a kísérletezéseiről, pantomimjátékáról is ismert, különleges humorú és tehetségű művész, Kelet-Európa legkedveltebb magyar színésze a fővárosban jelenleg kilenc darabban játszik, de a tavalyi nyár során néhány napra Gyulán is megfordult, hogy részese legyen a Gyulai Várszínház 50. évadának egyik legizgalmasabb felolvasószínházának, amit „Egy világhírű kisváros: Gyula - Krasznahorkai László írásainak tükrében” címmel mutattak be a Ladics-ház udvarán. Akkor beszélgettünk vele színjátszásról, szerepformálásról, szakmai igényességről, na és persze Krasznahorkai Lászlóról és az ő véget nem érő mondatairól.

– Bár Laci idősebb nálam, mégis egy korosztályhoz vagyunk köthetők, és főiskolás koromban a '70-es évek közepén nagyon szép időszakot töltöttem azzal az amatőr társulattal, amihez akkoriban ő is tartozott. Így régóta ismerem és szeretem a műveit, mégis nagyon nehéznek tartom az interpretációt még most is, pedig azóta már eltelt 35 év. Ugyanis Laci első kötetében volt az Ellenállás melankóliája, amit a gyulai bemutatón olvastam fel, és mondtam is neki, hogy túl sok sikerre ne számítson, mert ezt a szöveget borzasztó nehéz úgy visszaadni, hogy első hallásra is könnyen értelmezhető legyen.

– Meglehetősen csapongó.

– Én úgy vagyok vele, hogy amikor olvasok valamit, a fantáziám sok szempontból kiegészíti a szöveget, de az ő esetében még - mint gyakorló olvasónak - nekem is gyakran vissza kell a könyvben lapoznom ahhoz, hogy egy másfél oldalas mondatát elejétől a végéig megértsem, mert a beszédforma miatt állandóan elkanyarodik a lényegtől. Persze aztán visszakanyarodik, mert írói szempontból is úgy van eleje, közepe, vége, de a néző, aki jegyet vált az előadásra, először találkozik vele, ezért úgy kell felépíteni, hogy a közönség számára elsőre is követhető legyen, és ott, abban a pillanatban, a hallottak alapján váljon élővé.

Felolvasói est formájában működtethető színpadon?

– Tarr Béla például nagyon jó filmeket csinált Laci írásaiból, ami nyilván annak a szellemiségnek köszönhető, hogy rokonlelkek. Béla nagyon sok mindent megértett a Laci megérzéseiből és írásaiból, és képes volt azt a film nyelvére lefordítani. Megkockáztatom, hogy ez mindkettejük szempontjából nagyon szerencsés találkozás volt, mert van valami közös bennük. De ez most egy egyszerű felolvasói est, ám ha elég jól meg tudjuk oldani, szerintem azok számára akik érdeklődnek az élő magyar irodalom iránt, nagyon érdekes lesz. De a nézői összetételt és a nézői kíváncsiságot vagy igényt soha nem lehet előre bekalibrálni.

– Köztudott önről, hogy szerepei megformálása során sosem spórolja ki a munkát, ami - ha jól gondolom -, a főiskolai időszakra vezethető vissza, ahol Horvai István és Kapás Dezső osztályában nagyon jól megtanulta, hogy lehet önállóan dolgozni, hogyan lehet felépíteni egy szerepet, ami a gyakorlatban olykor gondot is okozhat, ha átlát egy-egy félrerendezési hibát, hisz aligha szeretik ha – az ön kifejezésével élve – a „nyúl viszi a puskát”.

– Ezzel maximálisan egyetértek. Valóban, a munkára és a felkészülésre való igényt kétség kívül tanáraimtól tanultam, és ezen a mentalitáson semmilyen szinten és semmi módon nem kívánok változtatni. Azonban ha színészként dolgozom, alapvető feladatom, hogy végrehajtsak bizonyos rendezői instrukciókat még akkor is, ha látszólag szembe megy a kezünkben levő partitúra szellemiségével. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem szokásom ok nélkül kötözködni vagy egyáltalán egy rendezői munkába beleszólni, kivéve amikor adott esetben a rendező megkér az észrevételezésre vagy adott esetben megbeszéljük együtt. Kétség kívül sokkal nehezebb a helyzetem, ha azt érzékelem, hogy rossz irányba  gondolkodunk, de színészként az a feladatom és kötelességem, hogy megvalósítsam a rendezői instrukciókat még akkor is, ha első gondolatra ellene megy a kezünkben lévő papírformának.

– Ezek a főiskolán szerzett ismeretek világítottak rá azokra az úgymond még „kihasználatlan” területekre is, melyek felé kísérletezésként elindult? Gondolok a Színészautomatára (1992), Kukac Matyira (1992), Az éhezőművészre (1996), hisz a pantomim elemek beépítése épp annyira jellemző jegye munkájának, mint a groteszk.

– Engem mindig érdekeltek az új területek, ugyanúgy most is. Érdekes kapcsolódás, de az utcai színház iránti érdeklődésemet épp Krasznahorkai Laciék ültették el bennem, amikor 1976/77-ben az amatőr társulatként működő Utcaszínházban borzasztó izgalmas dolgokat csináltak. Nem sokkal később már nagyon sokat játszottam külföldön, és láttam Belgiumban, Londonban és Párizsban is utcai bohóckodásokat, csak azt mondtam rájuk, hogy ez kutyafüle, ez kevés nekem, mert ennél én hatszor jobbat tudok. Az én iskolázottságom ennél sokkal több, nem érem be azzal, hogy ott állok, mint egy bábu, mert az én etűdjeimnek, az én színházi gondolkodási módomnak több kell. Mint ahogy soha nem tudtam kikerülni a groteszket mint stíluselemet, a görbe tükröt, az iróniát, öniróniát.

– Hajlama is volt erre, nem csak megtalálták velük.

– Persze, különben nem is csináltam volna. De egészen más látni valamit és kritizálni, mint meg is valósítani az annál különbet, én pedig ezekkel a produkciókkal meg is valósítottam. Még mindig van ötletem ezen a téren, tíz éve készülök a Diogenész hordója című produkcióra, és kísért még másik téma is, ezeknek talán nem most van itt az idejük, de lehet hogy egyszer megcsinálom.

– Talán ma már nem is kell ennyire szélsőséges irányba haladni, ennyire új szellemiségű produkciókba kezdeni, hisz sokkal közelebbi területeken is megtalálhatja ezeket a kihívásokat. Azért gondolom ezt, mert nemrég azt mondta, hogy egyre pontosabbak a kérdései, de egyre bizonytalanabbak az azokra adható válaszok.

– Nagyjából erről van szó. De félreértés ne essék, engem most is érdekelnek új területek, mint irány, ha úgy tetszik a színészpedagógia is ilyen. Most megint fogok tanítani az egyetemen klasszikus pantomimet, asszociációs fantáziát és etűdszerkesztést. Most jelenpillanatban ez az a terület, ami legjobban érdekel. Tehát, hogy mindazt a tudást, amit úgy érzem, hogy az elmúlt 40 év alatt megszereztem, azt most megpróbáljam valamilyen módon prolongálni, továbbadni. Most ez érdekel a legjobban.

 

Névjegy:

Bán János Jászai Mari-díjas, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjjal kitüntetett, Oscar-jelölt színművész, a Katona József Színház alapító tagja, a cseh és szlovák nyelvterületek egyik legnépszerűbb külföldi színésze. Ígéretes sportolónak, majd vegyésznek indult, diplomáját 1979-ben mégis a Színművészeti Főiskola színész szakán szerezte. Pályáját a pécsi Nemzeti Színháznál (1979-80) kezdte, majd dolgozott a győri Kisfaludy Színházban (1980-82) és a szolnoki Szigligeti Színházban (1982-83).

A fővárosi Katona társulatához 1983-ban alapító tagként szerződött. Pályáját jelentősen meghatározta, amikor a Jirí Menzel által rendezett Szarvaskirály című darabban játszott, amit Az én kis falum című film főszerepe (Otík) követett. A film a legjobb külföldi film kategóriában Oscar-díj jelölést kapott, Bán János pedig számos külföldi elismerés mellett több csehszlovák, majd szlovák filmben remekelt. Máig a nyelvterület egyik legismertebb, legnépszerűbb külföldi művésze. A szlovákiai trencsénteplici Art Film Fest-en 2011-ben  Életműdíjjal – A színészi küldetés díjával / Actor's Mission Award tüntették ki.

Ma is az egyik legtöbbet kísérletező, legtöbbet vállaló színművész. A budapesti Katona József Színház mellett rendszeresen játszik a Kolibri Fészek, a Kamra, a Centrál és a Magyar Színház színpadán is.

A színház mellett olyan legendás filmekben is emlékezetes alakítást nyújtott, mint a Felhőjáték (1983), Eszmélés (1984), Falfúró (1985), Falfúró 2 (1996), Az én kis falum (1985), Hajnali háztetők (1986), A falu jegyzője (1986), Az utolsó kézirat (1987), Sztálin menyasszonya (1991), A Brooklyni testvér (1994), Csajok (1995), Presszó (1998), Sorstalanság (2005), Dolina (Az érsek látogatása) (2006), A Nap utcai fiúk (2007), Így, ahogy vagytok (2009), Ihlet (2010), Átok (2011).

 

 

Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2014. március 02. 13:00
Bán János: A nézői összetételt, nézői kíváncsiságot vagy igényt soha nem lehet előre bekalibrálni
Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)