Gyulai Hírlap - A legjobb regények a „gyulaiak”

– Irodalomtörténészként hová helyeznéd Krasznahorkai írás-művészetét a világirodalom és a magyar irodalom kontextusában?

A kortárs magyar irodalomban némi jártassággal rendelkező irodalmárok, sőt laikus olvasók is régóta, évtizedek óta tudják, hogy a legnagyobbakkal helyezhető egy sorba csak. Ugyanakkor nehéz bármilyen csoportba, sorba beállítani, annyira egyedi az, ahogyan s amiről ír. Különösen a magyar irodalomban, nem nagyon látom az elődeit, ő maga Pilinszky Jánost és Hajnóczy Pétert emlegette, mint akikre nagyon felnézett ifjú korában, s ha nem is a nyelvhasználatban, a létérzékelésben valóban érzékelhető a kapcsolat. Az első monográfusa, Zsadányi Edit a kortársak közül Bodor Ádámot és Barnás Ferencet említi hasonló hangú írókként, nem alaptalanul. A világirodalomból már többek megemlíthetők joggal, például Gogol, Kafka, Bulgakov, Beckett, Bernhard, Pynchon, McCarthy, akikkel közelebbi vagy távolabbi rokonságot mutat a művészete.

– Hogyan tudnád Krasznahorkai László művészetének jelentőségét összegezni?

Néhány mondatban nem könnyű. Annál jobban egyébként sem tudnám, mint a Nobel-díj odaítélése összegzi. Nem az indoklásra gondolok, bár az sem rossz, hanem a tényre magára, hogy neki ítélték oda, ez jól mutatja a jelentőségét, gondoljunk is bármit a Nobel-díjról. Vitathatatlanul az irodalmi nyelv, a prózanyelv egyik rendkívüli erejű megújítója Krasznahorkai, s nagy örömünk-re, ezt ráadásul magyar nyelven teszi. Ezzel ráirányítja a figyelmet világszerte a magyar irodalomra ismét, és remélhetőleg itthon is megnöveli a kortárs magyar iroda-lom iránti olvasási kedvet. Jóllehet éppen Krasznahorkait olvasni nem könnyű, valljuk be, inkább nehéz, de ha kellően képesek vagyunk odafigyelni rá, kitartóan követni, akkor egy idő után rájöhetünk, hogy megéri, mert egyrészt gyönyörködtet, ahogyan beszél a világról, másrészt megrendít, ahogyan beszél a világról, az emberről, a létezés alapvető kérdéseiről. Azzal együtt, hogy reményt nem kínál, s nem is szórakoztat, vagy nem úgy szórakoztat, ahogy általában szórakozni vágyunk, inkább intellektuális élményben részesít bennünket. Főként, ha felismerjük, hogy ebben a gyakran metafizikai kérdéseket feszegető, komor világú prózaművészetben mennyi játékosság, egyenesen humor van, hogy az esztétikai minőségeknek, a tragikusnak és a komikusnak, az alantasnak és a fenségesnek, az abszurdnak és a reálisnak, az ördöginek és az angyalinak a szétszálazhatatlan egysége mennyire maivá és a miénkké is teszi ezt a prózát.

– Számodra melyek a legfontosabb Krasznahorkai-művek?

Évek óta mondom ismerősi körökben, hogy a legjobb Krasznahorkai-regények, legalábbis szerintem, az általam gyulaiaknak nevezett regényei, a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Báró Wenckheim hazatér, de nem azért, mert „gyulaiak”, viszont talán nem függetlenül az úgynevezett gyulaiságuktól, és ezen érdemes lenne egyszer valakinek elgondolkodnia.

– S milyennek látod Krasznahorkai és Gyula, a város viszonyát?

Nagyon összetettnek és bonyolultnak látszik ez a viszony, ugyanakkor, ha akarom, s itt most kényszerűen akarnom kell, egy nagyon egyszerű képlettel is leírható: az ember nehezen tudja megbocsátani a városnak, hogy megváltozott, hogy ma már nem azonos gyermek- és ifjúkorának Gyulájával. A város viszont megbocsátja neki, hogy ő is megváltozott, és szeretettel visszavárja mindenkor. De erről talán fogok még beszélni egyszer bővebben és cizelláltabban is.

[Az interjú a Gyulai Hírújság X. évf. 11–12. szám, 2025. december / „Gyulai Nobel-díj” c. mellékletében jelent meg.]