Hideg, nyirkos hétfő reggel volt, szitált az eső. A járókelők lehorgasztott fejjel, szapora léptekkel igyekeztek láthatatlanná válni. A közértben az ismerősök egymást sem üdvözölve, fásult, üveges tekintettel pillantottak arra, ki a gondolák között útjukba állt. A bolt előtt rokkantszékbe kényszerült, szó szerint keresztbe vágott, ötvenes férfi várt. Látszólag céltalan, beletörődött optimizmussal szemlélte az előtte zajló életet, amely neki – otthon, család, munka és lábak híján – feltehetően már elérhetetlen távolság. Köszönt annak, ki éppen arra járt, s örült, ha fogadták. Ekkor lépett mellé egy fiatal lány, ki munka előtt, a szokásos kifli-reggelijéért sétált. A férfi szelíd, derűs kutyaszemébe ütközött pillantása, majd beléhasított a szégyen. Szégyellte, hogy már az utca végén töprengésbe kezdett, hogyan utasítsa el, ha az, alamizsnáért kunyerál. De a férfi nem kért, csak köszönt, majd elégedetten nyugtázta a viszonzott üdvözlést. A történtek hatása alatt a lány az üzletben elgondolkozva botorkált, majd hirtelen feleszmélve a pékáru pult felé vette az irányt. Pakolt, fizetett, majd az utcára érve egyenesen a férfihoz lépett.
– Éhes? Ez az öné.
– Nem, köszönöm, de elfogadom, nagyon kedves – hangzott az udvarias válasz. A járókelők lehorgasztott fejjel, szapora léptekkel igyekeztek láthatatlanná válni.
