Eszembe sem jutott volna, hogy a gimnáziumi ballagásunk tizenötödik évfordulója kapcsán tollat (billentyűzetet) ragadjak, ha nem találkozom Katival, általános iskolai osztálytársammal. Hosszasan nosztalgiáztunk az általános suliban közösen megélt dolgokról: osztálytársakról, pedagógusokról, az akkor még természetesnek számító tanári taslikról… Igen, kaptunk egy-két pofont, de kárunkra nem vált. A mostani beszélgetés során is jót mosolyogtunk azon, hogy a szemüvegeseknek mennyivel rosszabb volt büntetést kapni. A jó látású gyereknek hirtelen le lehetett keverni egyet, a szegény szemüveges pedig a csíny elkövetését követően előbb felszólítást kapott: vedd le a szemüveget!!! Vedd le a szemüveget!!! Durr, csatt. Leszögezem, akkor nem volt vicces, most annál inkább az.
No, visszatérve az osztálytalálkozó témájára, Kati elmesélte, hogy a hétvégén gimis osztálytalálkozóra megy, a tizenötödikre. A beszélgetésünk során le sem esett, hogy nekem is aktuális lenne, hiszen ha általánosba együtt jártunk, akkor a középiskolai éveink is ugyanabban az időben zárultak le.
Most visszagondoltam a gimnáziumban töltött emlékekre, osztálytársakra, a huszonvalahány lányra, akik négy éven át ugyanazon intézmény ugyanazon padjaiba ültek be, megszokott helyeikre, a megkapott társaikkal.
Mi sohasem szerveztünk osztálytalálkozót. Sem ötödiket, sem tizediket és most sem lesz. Elgondolkodtató, hogy négy éven át egy közösségbe tartozó emberek között miért nem alakul ki olyan kapcsolat, hogy évek múltán kíváncsiak legyenek egymásra. A véletlen ebben az esetben nem játszhat szerepet. Az osztályt alkotó egykori tinédzserek eltérő személyisége, a földrajzi távolság, és az elcsépelt, rohanó időre való hivatkozás nem kielégítő magyarázat az érdektelenségre.
Felnőttként immár beláthatjuk, hogy az érdektelenség nem írható sem a lustaság, sem a társadalmi eléidegenedés kontójára. Talán sohasem voltunk közösség, csak egy közös élethelyzetet - azonos térben - eltöltő emberek halmaza.
