Raju Bera a gyulai várszínház kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Ha visszagondolok kisiskolás koromra, akkor azt tanultam Indiáról, hogy az angol birodalom része, maharadzsák az urai, ötszáz millióan lakják, mérhetetlen nyomor lakja, az embereket kasztokra osztják, és volt egy csodálatos gurujuk, Mahatma Gandhí, aki nem ártott senkinek, mégis kivívta hazája szabadságát, és sikerült a pacifizmusával olyan gyűlöletet kiváltania, hogy megölték.
Azóta eltelt pár évtized, India népessége – felfoghatatlan módon – több mint kétszeresére nőtt, hamarosan Kína lakosszámát is elhagyják, és még mindig van mit enniük, annak ellenére, hogy a teheneket máig nem eszik, rituális szokásaik vannak, extra vallásaik vannak, csodálatos népzenéik, és ők gyártják a világon a legtöbb filmet.
Mindig szerettek az emberek Indiába menni, ismerkedni a különössel, a régivel, a sokkal régebbivel, az újjal, a modernebbel. Kevesen jutnak oda tőlünk. Onnan se sokan érkeznek hozzánk. Az idei nyarunk hozott egy rendkívül érdekes vendéget: Raju Berát, egy indiai táncost. Na, ugyan mi lehet az apropója, hogy hozzánk érkezett? Hát az csak természetes, hogy a Shakespeare Fesztivál. Ez a Vilmos olyan ember, aki a világ minden országába bebocsátást nyert, ott otthonra talált, s mindenütt úgy tekintenek rá, mintha közülük származna. Addig, amíg nem kerülnek közelebbi ismeretségbe vele, el se hiszik.
Nehezen hisz az ember. Például nem tudja, hogy Indiában a tánc az rituálé, s oly magas a tánckultúrájuk, hogy feldolgozták a Macbeth drámáját egyszemélyesre. Náluk a mozdulatok sokfélésége kifejezés, kultúra, a zenéjük egészen más mint a miénk, egyszerű és erősen ritmusos, ha nem ismerjük meg, magunkra vessünk. Ne higgye senki, hogy attól, hogy egyszer-kétszer már hallottam indiai zenét és láttam indiai táncot, kiváltságos hozzáértőnek tekintem magam. S azt se akarom elhitetni, hogy a Kasba Arghya feldolgozását látva megértettem Shakespeare drámájának történetét. De azt feltétlen szeretném elhitetni, hogy érdemes volt időt szánni egy másik nép kultúrájának megismerésére, mert bővült a látóköröm. Nem lettem sokkal okosabb, de nyitottabb és befogadóbb. Ez a kevés, amit ajánlhatok, ha Indiáról, indiaiakról és tánckultúráról van szó.
A táncoson kívül meg kell nevezni a zene indukálóját, Jaydeep Sinhát, a táncos ruhájának alkotóját, Sima Ghosht és a sajátos hangulatot teremtő fényművészt, Tapas Chatterjeet, valamint a Machbeth történetét feldolgozó rendezőt, Manish Mitrát.
