Nóri felnevetett. Milyen balgaságokon töröm a fejem. És hozzátette: állandóan. Nem volt igaza, mert különösebben nem foglalkoztatott, de kétségtelen, sokszor gondoltam arra, mit szólna nagyapám, ha visszajönne. El tudná-e fogadni, hogy a Part utcai kereszteződésben a forgalom iránya megváltozott, s ő, aki addig a védett útvonalon, akadálytalanul kerékpározhatott a temetőbe, mostantól, nehogy pórul járjon, leszállni és alaposan körülnézni kényszerül. De hát nem volt mostantól, mert nagyapám sem volt. Az életet illik komolyan venni. Nóri tizenhat év minden tapasztalatával képes volt pillanatok alatt kijózanítani, ami nem sértette a hiúságom, mert másodéves egyetemistaként már túlvoltam egy félkönyvtárnyi Kosztolányin, ezért én is tudtam bölcseket mondani. Olvasottságomnak számtalan beszélgetőpartnerem itta meg a levét, válás előtt álló egykori osztályfőnökömtől fejem ingatva azzal búcsúztam, a szeretetlenség maga a halál, s aki nem szeret, az öl, az mindig öl.
***
Nóri a vakációt gyerekkorától a Fehér-Körös mellett, nagyszülei nyaralójában töltötte, ahol a nyugdíjas fogász és felesége engem is szívesen látott, Nóri pedig elvárta, hogy rendszeresen meglátogassam, s ha lehet, ott töltsek két-három éjszakát. Előbb vonattal érkeztem, utóbb, miután meglett a jogosítvány, kocsival mentem. Nem csupán nyaraltunk, munka is akadt. Szívesen ástam fel a konyhakertet, segítettem a búvárszivattyú szétszerelésében, és ha fűnyírásra került sor, tudtam, hová kell nyúlnom a fészerben. A jól végzett meló örömére olykor összedobtunk egy-egy szertartásos szalonnasütést, de miután az öregek nyugovóra tértek, fölpörgettük a hangulatot a nyársak fölött. Ha a srácok a közelben sátoroztak, beszálltak a sörözésbe.
Szép nyár volt. Nóri sikeresen leérettségizett, majd úgy húzott le két szemesztert a jogon, hogy egy tanársegéd megsüvegelte a vizsgaidőszak-záró partin. Büszke voltam rá, ráadásul az én szigorlataim is rendben lementek, csak az utolsó vizsga volt hátra, amit őszre halasztottam, mert summa cum laude akartam végezni. Álló nap lent voltunk a parton. Valaki ácsolt egy kis stéget a vízhez, kellemes, kövér fűzfáktól ölelt menedék volt, arról ugrottam a fejeseket. Nóri nem szeretett lubickolni, de ha átúszott a túlpartra, vele tartottam. Ott rendre azonnal visszarúgta magát, s bájosan, állát fölszegve tempózott a stéghez. Én maradtam kicsit a hínáros meredélynél. Esténként horgászni is lekísért, ám azon a nyáron, akárhogy próbálkoztam, egy szúrós hátú rémült durbincsnál többet nem tudtam kierőszakolni a vízből, de az is elpusztult a vödörben. Ilyenkor Nóri melegítőfelsőt csavart a dereka köré, és hozzám bújt, de mert eltakarták a fák, nem gyönyörködtünk a lenyugvó napban.
Egy júliusi hétfő délután a fogdoktor kórházba került. Nóriból különös reakciót váltott ki az eset. Miután látványosan sajnálkoztam, s reményeimnek adtam hangot, hogy hamarosan viszontláthatjuk az öreget, képmutatással vádolt, és azt vágta a fejemhez, hogy kizárólag magamra gondolok, saját boldogságomon kívül egyéb nem érdekel, s nem azért szorítok a mielőbbi gyógyulásért, hogy a tata fölépüljön, hanem mert jól érzem magam a víkendházban. Szemedben éles fény legyen a részvét, erre gondoltam, de jobbnak láttam hallgatni. Jóllehet fölmerült bennem, ha az öreg fogászt napokra befektetik, Nóri nagymamája is beköltözik a városba, s lőttek az idillnek, a valóság azonban az volt, hogy nem tudtam elképzelni olyan helyzetet, amelyben egy vesekőnek szurkolnék. Ezt ő is beláthatta, mert este, amikor ízületi fájdalmakra panaszkodtam, vízbe mártott ujjai hegyével nyomkodta végig a hátam, és közben kacarászott. Hamar kiderült, nincs ok az aggodalomra. A tata egy ideig véres morzsákat pisil, amit értsünk úgy, hogy lesznek nehezebb periódusok, de napokon belül kitisztul a csatornácska. Ezt üzente az urológus.
A nagyszülők felújítást terveztek a nyár derekára, a betegség miatt azonban megcsappant az öreg munkakedve. Ezt nem bántam, de bolondok lettünk volna kihagyni a kerítésmázolást. Nóri népszabadságos csákót nyomott a fejébe, és fürdőruhában, metálzenére kentük a fát. Kezdő történész lévén, úgy hittem, konyítok valamit a politikához, és a küszöbönálló uniós csatlakozás előnyeiről rögtönöztem kiselőadást. Meggondolatlanul. Nóri magabiztosan lepisszegett, majd felszólított, hogy ha már nem vagyok benne, jobb volna, ha kussolnék. Megálltam a mázolásban, és inkább kérdőn, mint sértődötten vagy haragosan, ráemeltem a tekintetem. Nem nézett föl, de felgyorsult mozdulatai arról árulkodtak, hogy érzi, elvetette a sulykot. Így mondta, maga elé: mert mindig ezt csinálom. De mit? Ledobta az ecsetet, és hátraszaladt a kertbe. Ez a mindig nem a három évvel azelőtti állandóan volt. A kazettán a gitáros, mintha az agyamban tenné, vadul reszelt tovább.
A barackfák alatt találtam rá. Guggolt, és sírt. Átöleltük egymást, és arra kért, ne haragudjak. Megnyugtattam, hogy leginkább akkor haragudnék, ha durcás lenne, és emlékeztettem a partira a szomszéd házban, ahová Petike, a gyerekkori haverja hívott meg minket. Szipogva bólogatott.
Durva este volt, hétkor indult a buli, Petike már nyolc előtt liberálisra itta magát. Páran playstation-öztek a lenti gépen, a többiek az üres kerti medencében nyüzsögtek, egyedül a fülbevalós DJ hagyta ott a cuccát, hogy a házigazda húgát megdugja a padlástérben. Éjféltájban metált csempésztünk a gépbe, az ment háromig. Nem én vettem ki a kazettát, mert addigra már, Nóriba kapaszkodva, átsántikáltam a nyaralóba. Egy erősebb mozdulatnál magam alá gyűrtem a bokámat, s percekig nem tudtam lábra állni. Bár eleget ittam, azon az éjszakán álmatlanul forgolódtam, rettentő csiklandást éreztem a sérülés helyén, amit időközönként percekig tartó éles fájdalom váltott fel. Reggelre zsemlényire dagadt, és bekékült a bokám, de mivel rendelkeztem focis tapasztalattal, nem mentem be a balesetire. Volt otthon fáslim, és a hűsítőkrémekben is bíztam. Estefelé telefonon közöltem Nórival, hogy nem tudok kimenni hozzá, a járás nem esik jól, nyomni a kuplungot szintén necces. Azt felelte, hogy a Pipacs utcában lakó asztalos, bár mindig szarul néz ki, igazán borzasztóan festett délután a Berci Sörözőben, és nyomorúságos ábrázatáért nem átallotta a hangos éjjeli zenét okolni. Nevettünk. Meg hogy gyógyuljak, nyugodtan.
Napokig nem mozdultam ki hazulról, és Nóri se jött látogatóba. Egyébként sem járt be a városba a vakáció nyolc hete alatt, most meg különösen elkelt a segítség odakinn, gyümölcsöt szedtek, és egyéb konyhai munkák. Amikor végre újból mentem, örülni látszott, puszival fogadott. Nem az ölelést hiányoltam, inkább az esett rosszul, hogy miután üdvözölt, visszaröppent a főzőfülkébe, és a levest kavargatta. Hogy vagyok. Köszi, jól. Húz a lábam, de elviselhető. Szegény. És itt, mi újság. Nem volt semmi különös újság. A fazékra tette a fakanalat, keresztbe, leült velem szemben. Kártyázunk, kérdeztem. Nincs kedve. Rég mentünk le a vízhez. Főz. Régen voltunk az erdőben, ebéd után esetleg. Túrázni, az én bokámmal? Nevettünk. Milyen igaz. Petike hogy van. Nem tudja, ez komolyan számít-e, öt napja volt a buli, de jól. És te. Ő is. Hirtelen felpattant, és mintha röpülne, arccal előre a díványra vetette magát. Odabicegtem. Mímeltem a gyötrelmet, hátha sikerül mélyebb együttérzést kicsikarni, de csak annyit mondott: tata kéri, hogy a horgászbotokat vigyem el a teraszról. Hova vinném, a fészer dugig van, a garázs szűk. Vigyem haza, vágott közbe. Nem vihetem, mondtam, és megsimogattam a derekát, de nem fordult felém. Miért nem. Mert akkor nem itt volnának. Nevettem. Ne haragudjak rá, kérte, és rázkódni kezdett a sírástól.
A huszadikai ünnepet a srácokkal bent képzeltük el, a térre fölhúzott sörsátorban. Sötétedés előtt azonban bepakoltam a botokat a kocsiba, és a nyaraló felé vettem az irányt. Iparkodtam leplezni a sértettségem. Tudtam, ha fogam összeszorítja a dac, s lefojtom a társalgást, megjárhatjuk. A nyaralóhoz vezető öt kilométeres úton kétszer is lejátszottam magamban a viszontlátást. Udvarias formák, precíz forgatókönyv, valósággal simogatta lelkem a tudat, hogy kezemben van a sorsom. A nagyszülők a szalonnasütőnél gubbasztottak. Kevéske tűz pislákolt a tárcsa alján, az öreg fogász égett kolbászt nyomogatott a kenyérbélbe. Azt felelték, Nórinak közbejött egy találkozó a csoporttársakkal, arra kér, ne haragudjak, nem tudott időben szólni, de holnap a kora délutánival tervezi a hazavonatozást, és azt üzeni, süssek én is, nyugodtan, ha mégis kijöttem. Reszketett a lábam, ahogy a gázra léptem. Az erdő mellé parkoltam, és fél éjjelen át, lehúzott ablak mellett hallgattam a tücsköket, s hogy mozdul a vad a sűrűben. Nem féltem, de többször kirázott a hideg. A Körös hozta, és vitte magával a benti mulatozás monoton ritmusát. Nincs az a szerelem, ami örökké tart.
Mért jön elém, ha máskor sose teszi. A vasúti megállótól a házig vezető úton fülhallgató a fülemben. Nagyon kemény zene, azt zakatolja benne a rocksztár: ami nem öl meg, erősebbé tesz. Viccesnek találom, de nem nevetek. Félúton jár, a kiserdő mellett halad el, máskor sose jön elém. Nem szomorú: elszánt és ideges. Határozottnak látszik, de a hangja reszket, és összefüggéstelenül beszél. Ne haragudjak rá, és nagyon kér. Megfullad, és, rettenetes ez, szorítást. Nem is szorítás, nyomás, hátul a koponyájában. Nem tudja, de a nyaka. Borzasztóan fáj. Soha többé ne jöjjek. Ne jöjjek két hétig. Játsszuk azt, hogy szünet. Nem látom, nem értem, mi a rend, hol van a rend ezekben a mondatokban.
***
Eltelt az ősz, és kibírtam. Egyetlenegyszer vetődtem arra. Az erdőnél kivágtam egy ipszilon kanyart, és a gáton közelítettem a nyaraló felé. Látni akartam az üres víkendházat, és nem láttam belőle semmit. Nórát láttam, ahogy egy kisgyerekkel játszik a szalonnasütőnél, majd vizet enged a kerti csapból egy műanyag palackba. Talán a könnyed mozdulatok voltak árulkodók, talán a kiegyensúlyozottságra valló mosoly, vagy egyszerűen csak a bizonyosság volt az oka, hiszen tudtam, amit tudnom kellett, és aminél többet fölösleges volt tudni: lerítt róla, hogy várják. És hogy ez jó. És bele akartam dögleni.
Forrás: az Élet és Irodalom január 18-i száma
