Világos céljaim voltak: a szegedi nagypályaudvar villamosmegállójában, mint Axl Rose a Welcome to the Jungle klipjében, hátracsapom a baseballsapkám, számba veszek egy fűszálat, és jöhet a Gólyatábor.
Nyár volt, sárga hétköznapok. Amint a vonat elhagyta Békéscsabát, lazán feldobtam a lábam a szemközti ülésre, s kedves Adymba temetkeztem. Épp bekövetkezett volna a teljes átlényegülés, amikor a kalászhajú kalauzcsaj elém toppant, s kemény büntetést helyezett kilátásba. Összekoszoltam a MÁV-ot. Percekig fürkészte az igazolványképem, mint aki első látásra belém szeretett, de legalábbis mintha nem volnék elég érett az önálló utazáshoz.
A megállóban, ahogy az első villamos csörömpölve odébb kúszott, hátracsaptam a baseballsapkám, és körülnéztem. A szemközti kocsma ajtófélfájának dőlve két munkásforma fickó sörözött. Nyár volt, csönd. Száraz gyermekláncfű a villamossínek között.
A jelentkezési lapok leadása előtti héten tudtam meg, hogy történelemmel akarok foglalkozni, mert akkor még nem tudtam, hogy nem azzal akarok. Addigra értesültem arról is, le volt írva a könyvben, hogy István apja nem volt király, de nyugi, lesz Géza nevű uralkodónk, előbb-utóbb mindenre sor kerül. Ezerkilencszázkilencvennégy volt, plakátokkal tele a város, és láttam jönni a nagynevű középkortörténészt a Petőfi Sándor sugárúton. A történelmet ő jelentette nekem, meg a neves grafikus, akivel kisfilmet csináltak az Árpád-korról, amelyben akkori meglátásom szerint tök jó lehetett élni. És A katedrális, a minden tördelői igyekezet dacára is hétszázkilencvenhat oldalas szuperregény, még szép, hogy szerzetes leszek. Világos céljaim voltak.
Heverni a gólyatábori ágyon a koleszban, s hallgatni a nyúzott arcú srácot, hogy az élet magától nem jön föl ide, kedves Adymból idézni hajnalban egy lánynak, aki jogász lesz, és a mosolya arról árulkodik, hogy most már tűnjek a ő inkább nem mondja ki, hová, mert neki van tartása, albérletet nézni, segítséget kapni hozzá Gyuláról, komolyan elgondolkodni, megéri-e a hettita nyelv a ráfordított időt, német nyelvvizsga, középfokon, szakos estéken arról faggatni a táncolókat, melyik a kedvenc korszakuk, levonni következtetéseket, lesni a postaládát, lapul-e benne boríték, vízzel teli zacskóval hajigálni a József Attila sugárúton sétálókat, háború van, villamost jelző táblát hazahurcolni éjjel, összekarcolni vele a lépcsőház falát, Vergiliust olvasni a latinprofesszori szobában, nyolc óra elmúlt, és szállingózik a hó, írni első novellát egy zsíros konyhaasztalnál, a címe Megérkezés, és egy srácról szól, aki különféle dolgokat csinál meg mond, nyáron a télben bízni, első középkorvizsgázni Szent István külpolitikájából, és mondani, hogy István alapvetően békés külpolitikát folytatott, és ezt mondani évek múlva is, mindig, ha István a soros, leküzdhetetlen darts-szenvedély okán kilyuggatni a tapétát, észrevenni a Dóm téri ferences barátokat, irigykedni, hogy nekik bejött, stoppolni a város szélén, otthon lenni egy óra alatt, Pál Utcai Fiúkat hallgatni, kicsit táncolni rá, a jobb részeknél falhoz vágni a fotelt, hajnalban Esti Kornéllal csoszogni a friss hóban, látni az ablakot este a buszból, a sziluettel, a lányéval, aki többé nem enged fel a lakásába, ezt mindenkinek elmondani, járni a Büfé Tanszékre, és ott elmondani, lerészegedni a Nyugiban, és elmondani ott, kajálni a Hóbiárt bisztróban, sörözni a Nem Egri Borozóban, és elmondani ott is, mindenhol, mindenkinek, súgva, szájon és fülön, és egyenként, külön, mindenhogyan elmondani, költözni, mindig, mindig költözni, egyre magasabbra, ücsörögni a magyar tanszék könyvtárkuckójában, bejáratos lenni a raktárba, tegezni a tanszékvezetőt, kihajított fenyőfát a lakásba felcipelni, dajkálni, észhez tér-e, sose tér észhez, üres szaloncukros papírt kibontani, hallani a morgást, előbb a játszótér melletti trafóét, utóbb a vadászgépekét, útban Szerbia felé, ezerkilencszázkilencvenkilenc március huszonnegyedikén este Nyers koncertre menni a JATE-klubba, Kosztolányit olvasni fennhangon a házibuliban, elköszönni a csalódottan szedelőzködő csajoktól, határidő miatt rohanni a fénymásolóba, azt hazudni a professzornak, kész, dolgozni gyárban, állni reggel ötkor a hetedik emeleti ablakban, és nézni az algyői olajkutak messze fénylő, tiszta lángjait, hat napig bírni, megismerkedni lányokkal, úgy hívják, Anna, Karinthy: Karácsonyi elégia, lopni belőle, másfél percet gondolkodni azon, szabad-e engedni az egykori gimnázium csábításának, egyetemi szeminárium előtt megnézni a gmail-t, érkezett-e üzenet, nézni a nagysodrású Tiszát, és arra gondolni: Körös, visszatérni-e tanítani, középfokon, beérkező levelek (1), hazautazni, mindig, mindig hazautazni, minden hétvégén.
Forralt bor, Palival pacsizunk. Barátian felnevet, amikor közlöm vele a hírt, hogy a következő év szeptemberétől itthon, és a gimi. Bravó, mondja, ahogy kilépünk a zimankóba, de belegondoltam-e, ő úgy mondja: é, miről fogok beszélni, mit tanítok majd nekik.
A gyulai utcák. Tél van, és hólepte csend, és advent. Odabenn, a standoknál foghíjas a tömeg, gyakorlatilag senki, odakinn, a németvárosi utcákon egyre sűrűbb a homály, csak a templom bírja. Bőséges fényéből a gazdátlan házak udvarára is jut. Miről fogok én beszélni, mit tanítok majd nekik.
Nem tudom, Pali, talán arról, hogy a sok terméketlen nap, a számtalan fölösleges ablakhoz rohanás után a hivatalosan is utolsónak tekinthető estén, amikor tehát már csak egyetlen lehetőségünk volt a szemrevételezésre, hallván a szokásos zúgást, némiképp unottan, a szemügyre vétel minimális esélyének tudatában kidugtam a fejem a mámorítóan jó szagú szegedi éjszakába, miközben a 35-ös busz lustán kifordult a végállomásról, és akkor, ezen a június tizedikei kora éjjelen, alig pár másodpercig pásztázva a csillagos eget, egyszerre megláttam őket, fénypöttyök az ezerkilencszázkilencvenkilencedik évi égbolton, egy, kettő, majd három és négy, azután öt, végül hat, hatig jutottunk a számolásban, mert addigra a testvérem is az ablaknál termett, oda-odamordult az ég, és hat fényes pont csúszott ezen a varázslatos szegedi égbolton a Délvidék irányába, s bár nem a béke hírével mentek, nem csodálkoztam volna, ha az egyikük lepottyant egy aranyláncot a házunk előtti tér kellős közepére, amit egy öreges úr, régi szegedi polgár másnap meg is talál.
Azt pedig biztosan, hogy az utolsó reggelen, ahogy hazairamodik velem a járat, megint elnézek jobb kéz felé, és megint látom az algyői olajkutak messze fénylő, tiszta lángjait. De túl világos van ahhoz, hogy igazán szép legyen.
