- Szerencsénkre elég sűrűn köszönthetünk Gyulán, a legutóbbi fellépés sem volt még olyan rég. Ha záros határidőn belül térsz vissza ugyanarra a helyre, emlékszel arra, hogy milyen volt legutóbb a közönség?
- Persze. Tudom, hogy milyen volt, meg olyanokat, hogy hol álltam meg, hol mentem be, hogy a szervező Ági hozott egy nagy pohár szénsavas vizet jéggel-citrommal. Persze kirívó esetek is vannak, amiket még műsorelemként is tudnék mesélni, de az olyan fellépéseket én már nem szoktam elvállalni. A szabadtéri, ingyenes műsoroknak - ahová bárki bejöhet – szerintem nincs is sok értelme, mert az, aki részvételi szándékát azzal jelzi, hogy jegyet vesz, azt érdekli, hogy mit lát és ezért cserébe egy tisztességes műsort kap.
- Valamint aki a te műsorodra váltja a jegyet, tudja is, hogy mire számíthat.
- Jó neki, mert én például nem tudom.
- Pedig azt szoktad mondani, hogy egy-egy műsorra előző nap 3-4 órát készülsz.
- Ez akkor volt így, amikor még nagyon sok anyagom volt, és akkor így döntöttem el, hogy melyik esten mit mondjak. De mostanra a legtöbb műsoromat eladtam a tévének, így már inkább csak az aktuális témájúak vannak a repertoáromon. Régen annyi számom volt, hogy azt csináltam, amit akartam, de már öreg vagyok, elfelejtem, mindig aktuálisat kell mondani. Valamint csütörtökön Debrecenben léptem fel, szerdán Bécsben, kedden pedig Sátoraljaújhelyen. Ha nem mindig egy naprakész és aktuális műsorral mennék, akkor nem is lenne fellépés, mert mindig csak készülnék.
- Mennyire tudsz ma már a rutinra hagyatkozni?
- Amikor kimegyek a közönség elé, az első pár mondat határozza meg, hogy milyen irányt fog venni az aznapi műsor. Abból már lehet sejteni, hogy mire lesznek vevők a nézők.
- A műsorkészítés valamennyi oldalán jó ideje tartózkodsz már, hiszen 1987 óta írsz jeleneteket, forgatókönyveket, dolgozol a háttérben éppúgy, mint előadóként, például a Dumaszínházban a kezdetektől fogva. Biztos van rálátásod arra, hogy egy-egy műsor poénjai miért a rádióban hatnak leginkább, míg tévében kevésbé, pedig az is közönséggel készült. Más a ritmus?
- Így van. Az élő műsort mindig közösen alakítjuk, és mindig az aznapi közönség határozza meg a végeredményt. Itt az a csaj ült középen, akit az előttem fellépő Aranyosi Péter megbízott egy sztori elmeséltetésével. Amikor ez a közönség beült, ráhangolódott erre az estre. Ez a buli nekik szólt, velük. Amit a tévében látsz, azon nem is vagy ott. Nem tudod, hogy ott mi történik. Nem látod, hogy a fejünk fölött kamerákat húzogatnak ide-oda, azt sem, hogy már 200 órája nem tudják beállítani a fényt. De amikor te is itt vagy, én is itt vagyok, az az igazi. Mert ilyenkor nincs mese, a műsort meg kell csinálni. A tévé ezt nem tudja nyújtani. Ezért van ingyen. Aki nézi, lehet, hogy nem is figyeli, mert épp le van véve a hangerő, vagy épp a neten átgörgeti és annyit von le belőle, hogy „Á, ez egy ökör!”, de itt, amikor valaki beült, tudja, hogy miért van itt, épp ezért olyat kap, amit a tévében nem láthat. Mert hogy ez egy közös buli.
- A rádió pedig azért működik, mert az eleve arra lett írva?
- A hallott szöveg a képi megjelenítéshez képest hétszer tovább marad meg az agyban, plusz amit csak hallasz és nem látsz, azt az agyaddal megképesíted a fejedben, és amit már te alkotsz hozzá, az is egy közös buli. A rádió ezért izgalmas, mert te is alkotod, és így sokkal erősebb az élmény, tovább is megmarad, mint a tévében látva majomnak felöltözve, mozgó kamerák között, ahol csak mintegy mellékesen mondjuk el kis nyomorultként a dolgainkat egy olyan közönségnek, amelyik nem is figyel, mégis egy rossz felvételre megy el, mint inkább Gyulára, ahol havonta van normális műsor. Az a közönség inkább ül Pesten egy borzasztó szórakozóhelyen, ahol az öltözőnk akkora, mint az itteni tizede. Oda van bezsúfolva az összes kaja, a fodrász, a sminkes, két műsor fellépő ruhái, meg a mi saját holmink, amit arra az időre leadunk. Mire a közönség elé megyünk, mindenki olyan feszült, megáll a kés a levegőben, de a nézők is, mert nem tudnak arra figyelni, amiért valójában jöttek. Mert látom, hogy nem engem néznek, hanem azt, hogy a kamerák hogy mozognak a fejük fölött, és persze azonnal széthullik az egész műsor. Ehhez képest elég sikeres volt, de ez nem csak a mi dicsőségünk, hanem a magyar televíziózás szégyene is, hogy ez így alakult.
- Miért?
- Mert elég alaposan átvertek vele bennünket. Úgy volt, hogy egyszer levetítik, egyszer pedig megismétlik, és kész. Ehhez képest februárban volt két éve, hogy felvettük, azóta 106-szor ismételték meg. Ez kitolás velünk, mert ha csak egyszer ismétlik, akkor azt még utána az élő műsorokban is el lehetne mondani, mert nem látta mindenki. De ha egyből felteszik a videomegosztókra, meg százszor megismétlik, akkor hiába jó anyag, azt már nem mondhatjuk el, mert ha ingyen nézheted a neten, akkor aki pénzt adott azért, hogy eljöjjön, azt nem lehet kiszolgálni ugyanazzal. Aki ide bejött és jegyet vett a műsorra, annak olyat kell adni, ami máshol nincs.
- Semmilyen százalékos arányban nem jelenhet meg ugyanaz a műsorelem?
- Most van egy olyan elképzelés, hogy egy-két poén átszivároghat, mert annyi nem zavarja a közönséget, de szerintem ez így nem fair. Az egy dolog, hogy bennünket átvertek ezzel, de a közönséget nem lehet etetni ugyanazzal, ami a tévében már lement három éve. Nem reménykedhetünk abban, hogy „hátha elfelejtették már”, na meg ha nem aktuális, akkor meg is buknánk vele. Nem biztos, de láttam már olyan idősebb humoristát, aki azért állt fejre, mert tíz évig nem írt semmit, és utána is úgy volt vele, hogy „jó ez, vicces, majd röhögnek rajta”. Ami lehet, hogy így is van - mert ezt is megtapasztalta -, de amikor a nézők kifelé jövet azt mondogatják, hogy „ezt már láttam”, „ez már volt”, vagy pláne, hogy „ez már tíz éve volt a tévén, ezt már többször láttam”, az azért a humoristára nézve elég szánalmas. Sokat kell azért dolgozni, hogy egy este vicces legyen az, amit hallasz. És valójában mindig csak akkor derül ki, hogy vicces-e, ha az aktuális közönség annak találja és nevet rajta. Mert lehet, hogy te nagyon büszke vagy magadra, de épp ilyenkor nagyon könnyen jön a puff.
- Azt lehet sejteni, hogy egy-egy poén hogy fog működni?
- Á, nem. Most írtunk egy olyan jelenetet a Litkaival (Litkai Gergő, a Dumaszínház vezetője, szintén humorista), hogy úgy röhögtünk, majd megszakadtunk közben, de kedden, amikor felvettük, mindenki be volt rezelve, és óvatosan szétnézve kérdezgette, hogy „Juj, ilyet lehet?”.
- Ha eleve kényes volt a téma…
- Hát persze, hogy kényes volt a téma, politikusokról szólt és az volt a téma, hogy hazudnak nekünk.
- De ezt a nézők lehet, hogy nem merik lereagálni.
- Akkor meg is érdemlik, hogy ilyen politikusok vezessék az országot.
- A szókimondás és a közvetlenség igencsak jellemző rátok. Míg a régi nevettetőket gyomorbajos, keserű embereknek tartották – akiknek a humorérzéke csak a színpadon működik -, addig benneteket meg lehet állítani az utcán.
- Nem lehet. Mert mit mond az utcán a tévénéző közönség? „Hadházi, gyere ki, adj jegyet!”
- Hoppá.
- Az, hogy „Állítsatok meg minket, jegyeket az alábbi címen lehet rendelni” - ez már egy összetett mondat, amit sokaknak nem sikerül értelmezni. Csak azt halljuk, hogy „Te mondtad a tévében, hogy adsz jegyet”. Ezért ettől a kezdeményezéstől egy idő után elálltunk.
- Szerencsére itt nem áll fenn ez a jelenség, mert a műsoraidra mindig igen sokan váltanak jegyet.
- Lassan elmondhatom, hogy sokadjára vagyok Gyulán, és eddig mindig sikerült megtöltenem a termet. Tényleg fizető közönséggel.
