Mindig is kategorikusan utáltam az iskolaköpenyt. Gyerekfejjel sem értettem, miért kell viselnünk azt a műanyagdarabot télen-nyáron, amit így utólag már kimondani is egészségtelen. Azzal érveltek, hogy védi ruházatunkat. Vajon a kéthetente megtartott technikaóra vagy a háromhetente előkerülő vízfesték miatt kell hordanunk naphosszat?!
Azt is mondták, hogy az iskolai uniformis lényege a rétegek közötti különbözőségek elrejtése. Emlékeim szerint a legtöbb fiúnak meg sem fordult a fejében, mennyibe kerülhetett a másik ruhája. Ami a köpeny alól kivillant, az is inkább a stílust tükrözte. Jellemzően nem anyagi kérdés volt, hogy ki hordott „vasaltgatyót”, melegítőalsót (mackót), répa- vagy csőfarmert. A lányok meg éppen azzal flancoltak, amivel tudtak, így az emiatt funkcióját vesztett köpennyel is…
A testi különbségeket meg nemhogy eltakarta, de gyönyörűen ki is emelte ez az emblematikus viselet. Ha nem szabták a gyerek után, a nem konfekcióméretű ifjoncon sokszor úgy állt, mint tehénen az alsónadrág.
1989-et írtunk a füzetbe, amikor jött a forradalmi hír: a belvárosi iskolákban már nem kötelező a köpeny. A mi iskolánkban szó sem eshetett erről, úgyhogy a cimborámmal hetedik év végén elhatároztuk, egymástól függetlenül kitalálunk valamit, amivel feldobjuk az uniformizáló ruhadarabot és hangot adunk köpenyellenességünknek. Az első tanítási napon igencsak meglepődtünk, amikor mindkettőnknek ugyanaz a nem éppen konszolidált (Iron Maiden) „felvarrós” került a mellzsebére!
Persze aztán rakódott még rá matrica, meg jelvény is dögivel, de így sem szerettük meg a kék uniformist. Éppen ezért kerülhetett sor valahogyan arra, hogy meggyújtsuk. A mindent kipróbálni vágyó, egészségesen piromán tinédzsernek akkor tetszett először a köpenye.
Emlékszem, jól égett.
