Sok mindent nehéz lenyelni. És le kell nyelni, mert muszáj. De sokféle muszáj létezik. A gyógyító keserű tablettát fancsali ábrázattal, kénytelen-kelletlen kötelességgel nyeljük. Aki szereti az erős paprikát – az bűnbeejtő, kéjes-édes mosolyú „muszájjal” nyeli, csendesen lázadva annak esetleges utóhatásai ellen. Az ember elevenébe vágó, éppen aktuális rendeleteknek meg ellentmondást nem tűrő, katonás „muszájjal” teszünk eleget.
Joggal mondhatnánk, semmi sem muszáj. Nem muszáj levegőt venni, csak – talán ez a legmegfelelőbb szó rá, ha valaki életben akar maradni: érdemes. Nem muszáj az iskolában tanulni, nem kell elsőbbséget adni, nem kötelező abbahagyni a zabálást, nem muszáj leszokni a cigiről, és nem kell betartani a különböző íratlan, pláne írott szabályokat sem. Inkább csak… érdemes.
A következményeket sorra véve kell döntenünk. Kell-e lelkiismeret-furdalás, anyagi kár, betegség, börtön, esetleg epegörcs vagy másnaposság. Én azt mondom, míg másokat nem sért vele, mindenki maga döntse el, mit kíván tenni tettei következményeivel. Valamit valamiért.
Égbekiáltó illetlenség azonban valaki másnak lenyomni a torkán mondjuk egy kis extraerős chilit, műanyag kaját, felesleges kipufogógázt. Netalán egy átlagéletkorral fordított arányban növekvő nyugdíjkorhatárt, a fizetéshez mért méltánytalan számú és mértékű adóterhet, horribilis benzináremelést és megannyi meghökkentő szabályozást.
Előre nehéz lenne megállapítani, mit tud az ember megemészteni. Szóval, mindenki maga döntse el szép sorjában: benyeli vagy sem. Valamit muszáj.
