A színházi évad vége és az egyre rövidülő nappalok a korán kelő, munkába tartó reggelek előszelét hozzák. Elég volt e pár napsütötte hét, hogy feltöltsük tartalékainkat? Tudjuk-e újult erővel felvenni a kesztyűt?
A függöny képletes fölgördülése, a jó darabok, parádés szereposztások feledtették a napi gondokat, s észrevétlenül vetettek elő veszélyesebb, magunkban hurcolt kérdéseket, melyekre általában nem könnyed nyárestéken várjuk a választ. Pedig azok jöttek, s nem kérdezték: szabad-e?
Nekem mintha minden és mindenki ugyanazt mondta volna, persze egészen más témák és kérdések kapcsán, műfaji határokon túl. Rámutatva s megnevezve csupa általánosság, de jól megteremtve a pillanatot, katarzis. És mindegy volt, hogy mesejátékot vagy irodalmi estet látok, felolvasószínházban vagy humoresten vagyok, elismert művész vagy ismeretlen előadó van-e a színpadon, mert saját előadásán túl mindegyikük ugyanarról közölt lényegeset, amiről mi is közlünk minden megnyilvánulásunkban, sokszor nem is gondolván: milyen alázattal állnak a feladathoz, milyen tisztességgel végzik munkájukat, hogy kerülnek összhangba magukkal, s válnak ezáltal hitelessé, boldoggá, széppé, erőssé, szerethetővé. Ösztönzővé. Amilyenek mi is lehetünk, még azt is megmutatták, hogyan. Ők ugyan már hazamentek, de a hétköznapok függönyét most húzzák. Mi felvesszük a kesztyűt?
