Azon az éjjel kevés híján eltörött a mécses. Mint rendesen, kocsmázásból értem haza, s miután kipakoltam a hűtőt, bevettem magam a nappaliba. Addig ritkán fordult elő, hogy kótyagosan a tévé elé ültem, a sebtében összerakott szendvicset általában újságolvasás közben tüntettem el. Unottan váltogattam a csatornákat, és leginkább csak az evésre koncentráltam, hogy ne legyek másnapos. Amikor váratlanul Puskás temetésébe botlottam. A metálzenével súlyosbított kimaradás után nem éreztem különösebb motivációt gyászszertartást nézni, főleg nem felvételről, mégis ott ragadtam. Bár meglepődtem, s talán örültem is, amikor a koporsónak sorfalat álló focisták között személyes ismerősöket is felfedeztem, a másodosztályból, amiből nem arra a következtetésre jutottam, hogy odarendelték őket, hanem hogy Puskás, és amit képviselt, bármi volt is az, mégiscsak fontos, és együttesen fontos, mindannyiunk számára, nem ez bírt maradásra. Nem is a Népstadion látványa - a hatalmas aréna egyébként is fölzabálta a népszínműre emlékeztető ceremóniát.
Eleinte próbáltam ellenállni, s talán a könnyű részegség tette, talán a fáradtság, ma már némiképp röstellem is, de a decemberi hidegben fölcsendülő sólyomszárnyas dalra, amelyről azt hittem, semmilyen körülmények között nem tudom végighallgatni, azon az éjjel azonban kiderült, vannak körülmények, amelyek között igen, mintha megértettem volna, hogy Hornya nagyapa nincs többé. Lassan rágtam a parizeres szendvicset, és az ágy jutott eszembe, amelyben a kórházba szállítás előtti napokat töltötte, és a családra gondoltam, a családunkra, amely, bizonyos szemszögből nézve, focis. Dédnagyapa, amint karikalábaival előbb az ellent hajtja, hazai pályán, szíve fölött a MEDOSZ címere, utóbb a biciklit, a fronton, idegenben. Nagybátyám, aki, ha fontosabb dolga nem akad, a fehér csíkos kék melegítőjében a belső rüszttel tekerést gyakoroltatja velem az udvaron, mert a szíve az MTK-ért dobog, és békésen tűri, hogy keresztapám ezzel szekálja a születésnapi vacsorákon, az övé ugyanis nem. Jóska, aki világsztár, a Haladásban játszik, és szögletből is kapura tudja csavarni a labdát. Fia, akinek porait a kisvárosi gyepen szórják szét, hadd acélosodjanak a GYSE helyi titánjai.
Nagyapa, ha a múltról szólt, leginkább a bütykén lévő forradást mutatta, kígyómarás a háborúban, vagy az éjszakát emlegette, amelyen egy faluszéli erdősáv közelében kúszva egyszer csak valami nyugtatóan puhába és nedvesbe markolt, s csupán a fákon túli Katyusák jótékony fényénél bizonyosodott meg róla, hogy közvetlenül előtte egy szétszaggatott bajtárs fekszik, a förtelmes szag ugyanis, amely a belsőségbe kapaszkodást kísérte, nem volt eléggé árulkodó.
A megérkezések jutottak eszembe, edzésről, és egyre lejjebb csúsztam a fotelban. Ahogy nagyapa, szerinte enyhén, valójában azonban tönkrecukrozott tejbeaprítóssal vár. Kiflikarikák áznak a tejben, ezt kanalazom a zöld színű műanyag bögréből.
Kevés vakációs napot töltöttem náluk, ezek egyikén több köteg Népsportot bányásztam elő a tévészobai szekrényből. Nem tanúsítottam különösebb érdeklődést irántuk, megelégedtem a megye kettő aktuális eredményeinek lajstromozásával a hírújságból, s hogy színesebb legyen a másolói munka, meg hátha érdekli az utókort, a csapatösszeállításokat is mellékeltem a kitépett matekfüzet-lapra, Vidovenyecztől Ambrusig.
Fekete-fehér lapszámok, cukorspárgával összefogva. Több stóc, időrendben. Fotók, adatok. A mérkőzések krónikája.
Akkor vettem elő őket újra, amikor egy téli este a szülőkre várva beültem nagyapa mellé a szobába. Műtét után volt, hálóköntösben, és a Don-kanyarról adott dokumentumfilmet a tévé. Az olvasólámpához húzódtam, és néha közbekérdeztem. Nem mindig kaptam választ, inkább elutasító volt és mogorva, mint gyöngéd és figyelmes, de ezt a lábadozás számlájára írtam. Különben is, fentről a harmadik lapszám borítóján egy szögletes állú támadó épp elhúzta a labdát. A kép szemcsés volt, de az ellesett pillanat tökéletesen tükrözte a követhetetlen cikázás utáni odaérkezés lendületét és rugalmasságát, a nekem háttal csúszó kapus kivetődésének erejét. Ha nagyon odafigyelek, talán a fű hersegését is hallom, de nem figyeltem oda nagyon, lekötött a rögzített mozdulat, amely sejtetni engedte a folytatást, az egyértelmű, de annál váratlanabb kitérést jobbra, s a labda könnyed hálóba gurítását. A képaláírás megmaradt, Albert, ez maradt meg belőle, meg a félreérthetetlen célzás a gólra. Nagyapa erre már válaszolt.
A focistát ábrázoló műanyag babával sokat szemeztem, a fogason függött, az előszobában, a szarvból készített tülök mellett, amit búcsúzáskor mindig megfújtam. A szülők már kabátban voltak, vagy le se vetették, nagyapa megsimogatta a kobakom. Néha Albertet is kezelésbe vettem, de vigyázni kellett vele, nehogy letörjön belőle egy darab. Ovális fejű spíler, hóna alatt egy labdával. Pont olyannal, amilyennel otthon is fociztunk, a ház előtt. Kis méretű figura volt, de a készítők gondot fordítottak a mez és a címer pontos kivitelezésére. A csapat emblémája ennek a fekete hajú babának a mellén alig volt nagyobb, mint egy gombfocilabda, a fej aránytévesztését a mez zöld-fehér csíkozása ellensúlyozta.
Nyári szünet volt, a beiratkozásról hazafelé tartva beugrottam. Mama a harmadik műtét óta a kisszobába ágyazott neki. Fésületlen volt, és kellemetlen szagú. Erőtlenül elmosolyodott, amikor az ágyánál termettem. Mutattam a gimnáziumtól kapott igazolást, és a kilátásokról beszéltem. Visszakerült a Siófok és a BKV Előre, de ami a legfontosabb, meggyengült az ősi rivális Honvéd. Nem kérdezett a Fradi erősítéseiről. Semmiről se kérdezett. A kisszekrényben elhúzható üveg mögött sorakoztak a könyvek. Grosics Gyuláé, Így láttam a kapuból, és egy album Puskásról. Alberttől Zsákig. Egy Hemingway, és két kopott bársonykötésű Magyar Klasszikusok. A legszélén Végh Antal könyve, a Gyógyít(6)atlan?.
Ez az ágy jutott eszembe, és eleinte kicsit, majd egyre rosszabbul éreztem magam. Talán a könnyű részegség tette, talán a fáradtság, kevés híján eltörött a mécses. A nappaliban, a készülék előtt, a maradékkal az ölemben aludtam el.
Mama korán jött, kilenc óra se volt. Dörzsöltem a szemem, mintha akkor keltem volna, pedig másfél órája ébren voltam, a Foci7 legfrissebb számát lapozgattam. Az éjszaka többször is felébredtem, egyszer arra, hogy anya sír. A magazin borítóján hóna alatt bőrlabdával egy sörényes tehetség intett, mint aki búcsúzik, pedig a címlap tanúsága szerint épp beköszönt. Egy ország készült az NB I-es szezon rajtjára.
Ahogy benyomta a szúnyoghálós ajtót, jött be vele a jóérzés, az önbizalommal teli júliusi meleg. Kopogott a magas sarkúja a metlakin, beszólt a konyhába, de mintha csak magának mondta volna. Nagyapátok meggyógyult.
Madárfütty, kintről.
Nehéz volt elképzelni, az este úgy tették át az ágyra odabent, négyen, mint valami bepiált kamaszt. A félrecsúszott fürdőköpeny alól kivillant a gyönge lábszár, a bal, és egy pillanatra az ágyék sötétje is előtűnt. Ahogy lefektették, a mennyezetre szegezte a szemét, és nem vette le róla. Illemtudón, s kissé riadtan köszöntem el. Utoljára Anti hagyta el a kórtermet, a kisebbik fia. Volt egy zenekaruk gimis korában, amivel mindig A felkelő nap házát játszották. A nyitva felejtett szúnyoghálós ajtón besomfordált a macska, és éhesen nyávogott az előszobában.
Nem lehetett elképzelni, mitől gyógyul meg egyetlen éjszaka leforgása alatt, aki halálos beteg. Erre gondoltam, amíg letrappoltam az alsó szintre.
Az van, hogy a napokban meghalt Albert, és vele halt Hornya nagyapám is. De most már, ebben biztos vagyok, végleg.
Forrás: Élet és Irodalom
