Adta már Uram az esőt, végre megeredt az ég csatornája, ömlött, szakadt, dézsából öntötték. A kis tócsából nagy lett, megállt a mélyedésben, gödörben, átmosta az utakat, hömpölygött, áradt. (Pont, mint A néhai bárányban.) Éreztem az poros-esős-tiszta szagot, mely körbelengte a régi emlékeimet: árokban tapicskolt a gumicsizmás kisgyerek, köténykéjébe békát szedett, átvitte a csigákat az utca-túl-partra. Most esőkabát szárnya verdesett, biciklikerék fürdött bugyborékos esőben, belehajtottam a kátyúkban mélyülő-sötétedő nagy vizekbe, (Nagy vizeken járok!) és oldalt emeltem a lábaimat. Valami megmagyarázhatatlan érzés mámorított: féltem az elemi erőtől és játszottam vele.
Útközépről jött zuhé józanított ki: gyors autós mutatta meg az igazi elemi erőt: nem lassít, nem tér ki, a jármű két oldalán, szétnyíló kagyló alakot formázva felfröccsenti a mélyedésben, kátyúban, gödörben épp hogy megtelepedett esővizet. A visszapillantóból még láthatta, hogyan teríti be a víz a nem-autóst, a nem-… KHZ…, kvittek vagyunk, magam is úgy gondolom: az utakon közlekednek nem emberek.
