Állok a ház előtt, zsúfolásig telve a stadion, ami az utcánk, a lelátó a házsor, szerda délután van, vakáció, mindenki dolgozik, minden szülő a munkahelyén, nem csekély képzelőerőre van szükség, hogy a nézők valóban ott legyenek, hogy halljuk az egymással feleselő hisztérikus szurkolótáborok ricsaját, nem is ment mindenkinek, a szomszéd kölkök sokszor furcsállották, hogy a pengésebb találatok, de idővel bármilyen gól után, hálából a buzdításért, integetek a csukott szemű ablakoknak, vagy a gólörömtől nyerítve vágtatok az olajfákhoz, ölelgetni a levegőt, ami az NSZK volt, a komplett Nationalelf, a széparcú Littbarskival és az oroszlánszívű Völlerrel az élen, de hamar megtanultam fittyet hányni az idegenszívű okoskodókra, és maradt a nem hétköznapi öröm.
Szabadrúgáshoz készülődöm, délután, vakáció, a fityegős lasztit fogom megküldeni, fölfeslik rajta a varrás, udvarias egymásutánban mállanak le róla a hatszögek, pedig hófehéren került hozzánk, meglepni az unokákat, öcsémmel a tévé előtt kómáztunk, mert a nyári szünet alatt fél kilenc, az majdnem olyan, mint idősebb korban hatkor krumplit szedni, vagy fél nyolckor magyarázni Kossuthot a gimiben, épp az oroszlán elől menekültek a gnúk, amikor a nappaliba pattogott, szabályszerű ötös, amilyen a meccseken, a tévében, és amint oldalra néztem, hogy mi van, az ajtóban nagyapát láttam, aki fölemelkedett, mint a tekézők gurítás után, használjuk egészséggel.
Még ki lehet vinni, elő lehet csalogatni a garázs mélyéről, még rá lehet bízni a sarokrúgást, benne van egy-egy finom kiugratásban, de már nagyon a végét járja, ha a betonon pattog, bántja a fülünket a horzsolódás hangja, a kapáslövések pedig rendre lecsúsznak, és keményre pumpálva várja a bevetést a szomszédok korszerű színes golyóbisa, középről, a felezővonal csíkjától jár a szabadrúgás.
Amikor abban az emlékezetes évben lehetetlenül nagyot futott a Videoton, egyenesen az európai kupa döntőjéig, anya mindennap megvette a Sportot, és cserélgettük a posztereket a suliban, a dózsások fintorogtak, a fradisták pedig gyászos csendbe burkolóztak, nagyapa viszont tizenkét évvel a visszavonulása után is tűzbe tette volna a kezét Flóriért, akit örökösen lecsászározott, pedig mindenki tudta, hogy a császár a németeknél volt, és Ferencnek hívták, és nagyapa évekig emlegette, hogy a betegágyánál meglátogatta Pintér, a kőkemény Fradi-fedezet, csodás percek műtét után, nagyapa kiterítve, Pintér az ágy lábánál, és nem tud mit mondani, legfeljebb annyit, remélem, jól tetszik lenni, ellentétben velem, aki mindig beszámolok neki, miután megérkezem edzésről, hány gólt lőttem, egyet sem, ülünk a konyhában, nagyapa hálóköntösben, soványan, és miközben a forralt tejet kavargatjuk, együtt szorítunk, hogy mi lesz este, visszavágót játszik a Videoton, telt ház várható, nincs esély, nem lehet legyőzni a Realt.
A szomszéd kölkök istentelenül el voltak kényeztetve, olykor úgy kellett kicibálni őket, hogy jöjjenek hajtani, nem sokat focizunk, csak déltől estig, labdájuk, az akad, csiricsáré, de melózni büdös, és csak kivételes pillanatokban ismerték fel, például, a sorfal fontosságát, ezért ha erőt vett rajtuk a lustaság, és faképnél hagytak, élére állított raklappal gyakoroltam a kapura nyesést, a raklap nem fájlalja a vállát, ha telibe kapom, és nem araszol közelebb a kijelölt ponthoz, ami máskülönben ezeknek a balfácánoknak eszük ágában sem volt, áll a sorfal, hárman alkotják, három hatodikos srác a szomszédból, ahogy némi helyben futás után nekiiramodom, egyikük elfordul.
Kellemes tavaszi reggel volt, a víztorony mögött már bújócskázott a nap, ragyogott az iskolaudvar túlsó fele, az a rész, ahol a focipálya volt meg a rácsok, és mintha meccsre menne, tömör csoportokban áramlott a gyerekhad a suliba, törióra lesz, szabadságharc, és mindenki az estéről beszélt, a mögöttünk baktató Fenesiék viszont biztosan, mert a haverjuk nem látta a döntő második felvonását, lemaradt róla, elküldték aludni, vagy mi a fene, nem lehetett érteni, csak amit Fenesi mond, hogy milyenek már a spanyolok, és hogy nyomtak keményen, és volt egy cselsorozat, milyen volt már, majd egy másik, meg hogy aztán kivédett egy tizenegyest, így fogalmazott Fenesi, hogy aztán, mintha csak úgy mellékesen, hogy hát ő igazán sajnálja, de nem hallgathatja el, hozzátartozik a mérkőzés krónikájához, hogy ez a Disztl gyerek kivédett egy tizenegyest, istenem, ez a Disztl gyerek, bevertem a fejem az asztal fölé húzható csillárba, ahogy felpattantam, látva a reflexet, amivel ez a Disztl gyerek azon a reflektorfényes madridi éjszakán előállt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, ez a munkám, ezért fizetnek, ha lőnek, kivédem, kedvenc kapus lesz, levelet kap tőlünk, cserébe sose válaszol, pedig kolbászt is küldünk neki, nagyapa munkahelyéről valót, erős, egészséges gyulait, hónapokig lessük és itatjuk a postást, de semmi, aztán egy csendes augusztusi estén nagyapa megjegyzi, talán mégiscsak kellett volna címet írni a borítékra, legalább annyit, hogy Vidi, vizes borogatással a kobakomon rohangáltam a nappaliban, apa csitított, hogy ideje befejezni, végül bontott egy sört.
Vakáció, délután, még minden szülő dolgozik, még mindenki a munkahelyén, anya a kivétel, ő szabin van, épp akkor, a nekiiramodáskor ül biciklire, és ziláltan teker el mellettem, én előrefutok, ő előrehajt, nem néz rám, bár mintha vetne egy megvető pillantást felém, elcsúszunk egymás mellett, és mint a hálátlan unokák szokták, mintegy lazán, a lendülettől és izgalomtól lihegve vetem oda, hogy van-e valami hír, jobban van-e, külsővel lövöm el, leszorított lábfejjel, a házsor végi kukoricáson túl lebukóban a nap.
Forrás: Élet és Irodalom
