A negyven évvel ezelőtti holdraszállás után sok mindent ígértek nekem. Azt mondták, hogy az ember kilépett a világűrbe, meg, hogy elmegyünk a csillagokba. Itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy én magam akkor még vágytam a csillagokba. Ma már inkább Heltai Jenővel szimpatizálok, aki arra a kérdésre, hogy hol és mikor szeretne élni, azt válaszolta: itt és most – ha lehetne.
A Holdra 2000-re állandóan lakható bázisokat, kolóniákat álmodtak, ígértek, terveztek és nem csak a tudósok és űrtechnológusok jósolgattak buzgón, hanem a sci-fi irodalom is bőséggel kezdett ömleni. A tudományosnak látszó, ígért jövőt és a fantasztikus irodalom által elém vetített világot akkor még nehezemre esett szétválasztani, meg aztán nem is törekedtem rá. Ez lehet az egyik fő oka későbbi csalódottságomnak, már ami a Holdra és a csillagokba való menetelt illeti. A tévén csüngve végignéztem az Orion Űrhajó Kalandjait, az Alfa Holdbázist (ez nehezebben ment), az Űrodüsszeiát, Stanislaw Lem Solarisát, a Csillagok Háborúját pedig már a moziban szenvedtem végig. A Vissza a jövőbe (rendező: Robert Zemeckis) abszurd humora tetszett, meg az is, hogy a sztori túl volt minden értelmen. Olvastam a Galaktikát, Asimov Alapítványát, de közben azon kaptam magam, hogy a legjobban Öveges professzor előadásai tetszenek nekem. Csapágygolyó, ruhacsipesz, üveglap, gyufásdoboz és szénsavpatron segítségével láthattam meg egy fekete-fehér televízióban, hogyan is működik valójában a természet, meg hogy mi is lehet az, hogy gondolkodás és tudomány. Később nehezen dolgoztam fel azt a tényt, hogy a holdraszállás nem csupán az elfogulatlan és ártatlan, tiszta tudományos érdeklődés eredménye volt, hanem az Egyesült Államok és az akkori Szovjetunió közötti hidegháború egyik technikai produktuma. A hidegháborúnak két évtizede vége van. És mi lett mára az ígéretekből? Nem hogy a csillagokig, a szomszéd bolygókig sem jutottunk el, a hetvenes évek eleje óta pedig a holdra sem tettük le a lábunkat. George Lucas agyrémei és Steven Spilberg E.T.-je nem léptek le a képernyőről és a mozivászonról (de jó!) és UFO-k sem jöttek (pedig arra befizetnék). Az űrkutatás ugyan csendben zajlik (viszonylag sok katasztrófával), de a látványos eredmények elmaradoznak, a grandiózus álmok kimúltak, az űrturizmus azonban ígéretesen fejlődik. A Föld viszont mindezzel egyidejűleg egyre katasztrofálisabb állapotba kerül, fogy a hely, a víz, a föld, a levegő, az élelem, az olaj. Stephen Hawking, korunk legnevesebb fizikusa azt mondja, hogy az emberiségnek el kell mennie a Földről. Az orosz Ciolkovszkij is azt mondta, már száz évvel ezelőtt, hogy a Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké a bölcsőben. Egyre inkább az az érzésem, hogy ezek engem innen ki akarnak paterolni. Jó, menjünk, de vajon hová, és mivel? A Holdra való utazás ma már nem téma. Nagyobb, több pénzt felemésztő, hosszabb ideig kitartó, merészebb álom kell! Irány a Mars! Ebbe a buliba már nem csak az USA és az oroszok szállnak be, hanem a feltörekvők is meg akarják mutatni az erejüket egy világméretű (globalizálódó) technikai hidegháborúban: Kína, India, Brazília, sokkal később Afrika (Európát mintha kifelejtettem volna).
Elképzelem, mi lesz, ha tényleg sikerül meghódítanunk a Naprendszer többi bolygóját. Teledobáljuk majd PET palackokkal a Mars csatornáit, bányákat nyitunk a Vénuszon, kohókat és erőműveket építünk a Merkúron és óriási szeméttelepeket létesítünk a Jupiteren, a Szaturnusz gyűrűjén pedig Forma 1 és motocross pálya épül. Persze mindezek után sem leszünk egy icipicit sem közelebb a legközelebbi csillaghoz, de alázattal elmondhatjuk Hidas Antal egyik versikéjét: Fölugrott a koszról a pattanó bogárka / S azt hitte, a Kozmoszt vette birtokába - ő is.
