Jóleső köztes-európai zsibongás fogadja az ötödik Shakespeare-fesztivál alkalmából rendezett konferenciára érkezőt: szinte telt ház a Mogyoróssy könyvtár kiselőadójában. A „fellépők” listája alapján egyértelmű, hogy egy ilyen rendezvénynek simán az olvasóteremben volna a helye, de így, a kiselőadó családias, baráti hangulatával különösen rendben van a dolog. Okvetlen megemlítendő a litván rendező, Oskaras Koršunovas sok szempontból fájdalmas hiánya, valamint a két nappal később, július 12-én a kamarateremben önálló esten is bemutatkozó Szőcs Géza szerepe, akit ez alkalomból kommentálni kértek fel, s aki eleget is tett a szervezői kívánalomnak.
A két szünettel tagolt konferencia legfontosabb tanulsága, hogy a kelet-európai színpadokon bemutatott shakespeare-ek szinte kivétel nélkül politikai áthallásokkal bírnak, szabadság és függetlenség kérdéseit tematizálják, a (politikai) hatalomnak kiszolgáltatott létezés lehetséges módozatait mutatják föl. Talán épp ez az elméleti alapállás kellett ahhoz, hogy a „politikus” Shakespeare mellett (esetleg rajta már túllépve?) több hozzászólás is az emberi természet nyomába eredő drámaírói szándékra hívja fel a figyelmet – hogy Shakespeare nem csak egyféleképp szólhat a mához, hozzánk, hogy tértől, geopolitikai kontextustól függetlenül, és nyilvánvalóan eltérő intellektuális kódok birtokában, de: bárhol, bárki számára érthető.
A nap első előadója a Színház című lap főszerkesztője, a vitriolos tollú színikritikus, Koltai Tamás, aki kronologikus magyar Shakespeare-adaptációt vázol fel a tizenkilencedik századtól napjainkig. Petőfitől vett nyitó szentenciája – „Shakespeare a teremtés fele” – nem maradhat feljegyzés nélkül. Gazdag életanyag a Koltai Tamásé, előadása – jóllehet átgondolt, kitűnően megkonstruált vázzal rendelkezik – helyenként szétszórt, „élményes”. De jó hallani a hatvanas évek legendás Rómeó és Júliájáról, amelyben Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva alakították a címszereplőket, akik „örök életet álmodtak maguknak ebbe az előadásba”. És jó hallani Törőcsik Mari későbbi „anti-Júliájáról”, a Nemzeti Színházban, amikor a veronai herceg mint az erőszakszervezet képviselője lépett fel, s teremtett rendet az egymásnak feszülő családok között. De a legjobb hallani mégis a „nagy” kaposvári színtársulat varsói sikeréről, amelyet az egyik legösszetettebb Shakespeare-komédiával, az Ahogy tetszik-kel értek el.
Koltai Tamás gyakran hivatkozik Jan Kottra, a neves lengyel irodalomtörténészre, Shakespeare-értelmezőre, és egyáltalán nem meglepő módon vele kezdi ugyanúgy „kronologikus” előadását, ugyanúgy a politikai értelemben metaforikus színházról a Koltai Tamás elgondolásaival, nézetrendszerével láthatóan barátian egyetértő Andrzej Zurowski is, Lengyelországból. „Shakespeare-en keresztül beszéltünk lengyelül a lengyeleknek” – mondja, s így talán érthetőbb Hamlet alakja, aki újságot olvasva informálódik arról, épp mi történik Moszkvában. Zurowski előadásmódja szuggesztív, amihez kitűnő orgánum társul, nem lehet nem figyelni rá.
Kiss Csaba drámaíró, rendező régóta megbecsült vendége Gyulának – (a) Macbethet állítja előadása középpontjába. Övé a legélvezetesebb húsz perc, ez vitathatatlan; szerénysége is szimpatikus, nem mellesleg fontos megállapításai vannak. Például hogy nálunk (ez legyen, mondjuk, Magyarország) nem könnyű színpadra vinni a Macbethet, mert vagy boszorkányshow-t csinálnak belőle, vagy pszicho-thrillert (szerző hozzászól: a tavaly a művelődési házban látott Nekrošius-rendezés sikeresen egyesítette magában a kettőt). Vagy hogy a tér, amelyben élnünk adatott, eleve gyanakvó minden hatalommal szemben, ezért sincsenek feltétel nélkül elfogadott uralkodóink – mondandóját hitelesebbé teszi, hogy épp olyan konvencionálisan „jónak”, sikeresnek” tartott királyokat említ, mint Szt. István vagy Hunyadi Mátyás. Ezek kapcsán ad dosztojevszkiji olvasatot a darabról, a művet a bűn felől nézve, amely alapvetően változtatja meg az ember önképét. Arról a Macbethről beszél, aki „rászabadult” a világra, „közjogi értelemben megbolondult”, s aki olyan, mintha III. Richárd és Hamlet alakjából volna eggyé gyúrva. Riasztó az a hatalomkép, amely Kiss Csaba előadásából kirajzolódik – riasztó, mert túlságosan komplex, s gyanúsan fölfejthetetlen. Egyúttal az is egyértelmű lesz, Shakespeare nem politikai kérdés, a politika ehhez kevés, vagyis inkább nem elég, tekintve, hogy maga is a hatalomnak van alárendelve.
A Nagy-Britanniából érkezett kedves tanárnő, Maria Shevtsova a neves orosz rendező, Lev Dogyin munkáira hivatkozik, kiemelve, hogy két éves próbafolyamat, állandó repertoár és erős társulatcentrikusság jellemzi a művész rendezéseit. Letérve a dosztojevszkiji útról, ő Csehov felől értelmezi Shakespeare-t, amit az említett művész egy rendezéséből vett képekkel – díszletekkel, egy-egy izgalmas szereplői koreográfiával – támaszt alá. Hogyan értelmezi Csehov Shakespeare-t, s ami még különösebb: Shakespeare Csehovot (vö. a Lear mint családi dráma). Talán ekkor merül föl többekben, lehet, hogy Shakespeare örök, de mért csak Shakespeare-fesztivál van, hogy talán két hét sok lenne belőlük, de Molière vagy Csehov is megérdemelne egy-egy rövidebb ciklust a várszínház programsorozatában. Maria Shevtsova előadása kapcsán az egyik legizgalmasabb diskurzus Shakespeare angol recepcióját érinti – kiderül, a drámaíró korántsem annyira elfogadott hazájában, mint amennyire azt innen, Kelet-Európából, ahol mégiscsak tárt karokkal fogadjuk, gondolnánk.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház főrendezője, igazgatója, Bocsárdi László rendezői kételyeit, ezzel pedig poétikáját is megosztja velünk – tulajdon munkáit illetően olyan hősökről szól, akiknek meg kell halniuk, hogy ne romoljanak meg. Így kerül szóba a Rómeó és Júlia, az Othello vagy épp a pár évvel ezelőtt Gyulán színpadra állított erősen kísérletező Titus Andronicus – nincs mit csodálkozni, hogy egyértelműen állást foglal az eklektikus rendezés mellett. Bocsárdi László előadásának egyensúlyát kissé megbillenti, hogy épp ekkor mond ideiglenesen csütörtököt a „tolmácsrendszer”, s a hiba korrigálását követően érthetetlen okokból didaktikus lassúsággal, mintegy diktálva, egyenesen Vidovszky Emma szinkrontolmácsnak mondja tovább, amit mondani tervezett. (Vidovszky Emmának külön köszönet, erőn felül tejesít a konferencia négy órája alatt.)
A zárás a szimpóziumot profin levezető Darvay Nagy Adrienne színháztörténészé, akire eleinte megorrolunk, mert szövegét kíméletet nem ismerve felolvassa (Claudius alakja a téma), ámde olyan kiváló elemzéssel áll elő, és olyan remek összefüggéseket tár fel, hogy enyhülni leszünk kénytelenek.
Az ötödik Shakespeare-fesztivál konferenciáját az építő jellegű hozzászólások, közbeszólások, s főleg az előadók nyitottsága teszi emlékezetessé. Ezúttal nem hangzik el az ígéret, mint tavaly, hogy az előadások anyaga tanulmánykötetben lát napvilágot, úgyhogy fontosnak tartjuk közölni: dacára a helyenkénti laza improvizációknak, ez az ankét megérne egy ilyenfajta misét.
