Azt hiszem, az elmulasztott alkalmakról szeretnék írni. Elsőként a megszületésünkről, amelyre valamiért nem emlékezhetünk. A gyermekkorban vágyott játékokról, amiket, s ki tudja, miért, soha nem kaptunk meg. Az óraközi szünetekről az iskolában, amikor folyton rosszalkodtunk. Azokról a tanórákról, dolgozatokról és felelésekről, amelyekre nem tanultam és nem készültem egyáltalán, vagy nem eleget. A nagyival gyermekként együtt töltött hosszú nyarakra, mert nem segítettem neki eleget, mert nem szerettem eleget. Az első csók(-féléről), ami nem lehetett az igazi, hiába volt a leányzónak szép és hosszú barna haja. A számtalan „elnemutazásra”, amikor ilyen-olyan ürüggyel utasítottam és hárítottam el, mondtam le közös utazásainkat. Arra a két gyulai Cseh Tamás-koncertre, amelyre lustaságból nem mentem el. A meg nem írt versekről, amelyek mind lélekben bennszakadt. A mindennapi önsajnálatról, aminek keserű bugyraiban csücsülve suhan, rohan, szalad el mellettünk az élet.
Az elmulasztott alkalmak, mint időnkben a rések, tövisek, másik világomra égő izzó kések, égtelen követelések, félelmek, elveszejtett évek; de tudd, mert hidd, s féld, hogy mindez egyszer ránk szakad.
Igazságtalan vagyok. Vagy. Vagyok. Vagyunk.
Vattapuha álomban elmerülve újra Holdra szállunk. A fényes holdrétről nézve minden szép, szebb és legszebb.
Azt hiszem, megismételhetetlenek vagyunk, holnaptól „nincs majd”...
