Az irodalomszervezői, irodalomnépszerűsítő tevékenységet a mai világban, amikor az irodalom elég nagy bajban van, legalább olyan fontosnak vélem, mint azt, hogy kritikákat, tanulmányokat írjon valaki – vallja dr. Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka folyóirat főszerkesztője, akivel kiemelkedő irodalmi tevékenységével kiérdemelt, friss József Attila-díja kapcsán beszélgettünk.
• Irodalomtörténészként kapta a díjat, de ez csak egy terület a sok közül, amelyben tevékenykedik. A kritikusi, a lapszerkesztői vagy az irodalomszervezői munkájának elismerése is ott van e mögött?
• Igen, valószínűleg ott lehet, szeretném is azt hinni, hogy ott van, mert számomra mind a négy tevékenységi forma fontos. Ráadásul az utóbbi időben az irodalomtörténész háttérbe szorulóban van, a Bárka és a Bárkaonline szerkesztése és a részben hozzá kapcsolódó programszervezések egyre jobban igénybe vesznek.
• Van-e ideje nem „munkából” olvasni? Milyen könyv van most az éjjeliszekrényén? S egyáltalán: ugyanúgy olvas egy irodalomtörténész, mint egy egyszerű halandó?
• Ez az egyik legfájóbb kérdés, amivel szembesülni kényszerülök rendre, hogy egyre kevesebbet olvasok nem „munkából”. Ami azért vigasztaló: számomra a munka, a „munkából” olvasás lehet éppolyan örömforrás, lehet éppúgy szórakoztató, mintha hobbiból csinálnám. Most épp Grecsó Krisztián új regényét olvasom például, „munkából”, mert március 21-én ő volt a vendégünk Békéscsabán a Jókai Színházban, de ezt a regényt amúgy is szívesen elolvasnám, mert a kortárs magyar irodalom egyik fontos szereplőjének a műve, aki mellesleg régi kollégám, kicsit mellettem „nőtt fel”, vált íróvá.
• Sokat tesz azért, hogy egyetemes magyar irodalmat lássunk, olvassunk, értékeljünk, s nem pedig magyarországi, erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyar irodalmakat. Több mint egy évtizede a Bárka főszerkesztőjeként is. Hogy érzi, ebben a díjban e törekvésének elismerése is megjelenik?
• Ezt nem tartom valószínűnek ilyen direktben, de áttételesen mindenképpen, hiszen irodalomtörténészként, kritikusként valóban elég sokat foglalkoztam a határainkon túli magyar irodalmakkal is, a monográfiáimat éppen az erdélyi Székely Jánosról és a vajdasági Gion Nándorról írtam.
• Vajon az Ön által is gyakorta megerősített különleges gyulai alkotói miliőnek, irodalmi levegőnek is köszönhető a Simonyi Imre, Krasznahorkai László, Kiss Ottó, Elek Tibor József Attila-díjsorozat?
• A díjak mindig csak – ha nem is törvényszerűen bekövetkező – következményei, elismerései a munkának, a minőségi alkotótevékenységnek, s ez elképzelhető, hogy összefüggésben van a sajátos gyulai miliővel, a hely szellemével. S az elődök példaadó ereje is szerepet játszhat, de kár lenne túlzottan misztifikálnunk mindezt, sokszor a véletlen is közrejátszik abban, hogy ki hol él, s mit alkot.
• Az elmúlt időszak, a legutóbbi évek számos elismerést hoztak Önnek. Évtizedek áldozatos munkájának beérése mindez? Amikor az irodalom útjára lépett, látta-e maga előtt ezeket az eredményeket? S milyen mérföldkő a József Attila-díj a pályáján? Olyan, mely lezár egy szakaszt vagy éppen megnyit?
• Az „áldozatos munka” kifejezést túlzásnak érzem. 27-28 éve írok, közlök kritikákat, tanulmányokat, esszéket, publicisztikákat, megjelent nyolc könyvem, de soha nem éreztem, hogy áldozatot hoznék (hacsak a családommal szemben nem, időnként). Csupán erőm, lehetőségeim, és ha van, tehetségem szerint végeztem a dolgomat, ami(k)ről azt hittem, hogy a feladatom, (ahogyan valószínűleg más szakmák, foglalkozások gyakorlói is így tesznek). Soha nem gondoltam, legalábbis kezdetben nem, hogy mindezért elismerés, díjak is járnak. Sőt másoknak is mindig azt mondtam, hogy ne is foglalkozzanak ilyesmivel, mert az elismerések, ahogy fentebb is mondtam, sajnos, nem törvényszerűen járnak az elvégzett munka után. Nem mindig azok kapják, akik megérdemelnék, nem mindig akkor, amikor kellene stb., és valójában nem is olyan fontosak, mint ahogy sokan gondolnák. Úgy gondolom, nekem bizonyos értelemben szerencsém volt, hogy idehaza és a határon túl is észrevették, díjazták a tevékenységemet, s viszonylag fiatalon, ennek ellenére most, a József Attila-díj kapcsán, több szakmabeli kolléga azzal gratulált, hogy már régen meg kellett volna kapnom. Erről jut eszembe, hogy az utóbbi évek díjai nyilván a koromból is következnek, ebből is látszik, hogy öregszem. Ahogy korábban igyekeztem nem foglalkozni a díjakkal, úgy most sem gondolom, hogy a József Attila-díj különösebben kifejezne valamit, nem mérföldkő, s a díj hatására sem jobbnak, sem hasznosabbnak nem gondolom azt, amit eddig csináltam. Ilyen értelemben se nem zár, se nem nyit semmit az én pályámon. Jóllehet, elvileg határhelyzetben talált rám, az utóbbi egy-két évben mintha megakadtam volna, nagyképűbben fogalmazva, mintha alkotói válságba kerültem volna, nem nagyon megy az írás, nem nagyon látom a jövőbeli új feladataimat sem, ráadásul az elmúlt hónapokban a magánéletemben is jelentős változások történtek. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben betöltött szerepeknek, pozícióknak van valamiféle nehézkedési ereje, ami szükségszerűen továbblendíti az embert, nehéz például a különböző felkéréseknek következetesen mindig nemet mondani, ami aztán újabb és újabb munkákhoz vezet.
• Kérem, avasson be a közeljövő terveibe! Készül-e már az újabb kötete? Az egyre hangsúlyosabb irodalomszervező tevékenysége bővül-e még, esetleg újra nagyobb szerepet kap életében a tanítás klasszikus formája?
• Az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent az éppen tíz évvel ezelőtt a pozsonyi Kalligram Kiadó által már kiadott Székely János-monográfiám (ami mellesleg a doktori disszertációm) új kiadásban, ezúttal a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadónál. A napokban mások is faggattak az újabb kötetterveimről, így utánanéztem, s rájöttem, hogy miközben én úgy éltem meg, mintha alig is dolgoztam, írtam volna valamit az elmúlt években, valójában, ha néhány szöveget írnék még, akkor rövidesen összeállíthatnék egy a Fényben és árnyékban, illetve Árnyékban és fényben című kritika-, esszé-, beszélgetéskönyveimhez hasonló szerkezetű új kötetet. Jövőre ötvenéves leszek, s ez arra ösztönöz, hogy a korábbi köteteim legérdekesebb írásaiból is összeállítsak egy tematikusabb jellegű, a nemzet és az irodalom viszonyát tárgyaló esszégyűjteményt. Az irodalomszervezői, irodalomnépszerűsítő tevékenységet a mai világban, amikor az irodalom elég nagy bajban van, legalább olyan fontosnak vélem, mint azt, hogy kritikákat, tanulmányokat írjon valaki. Azonban nincs lehetőségem, és nem is akarok a Békés megyei térségnél nagyobb léptékekben gondolkodni ezen a téren. A tanítás valószínűleg kimarad már az életemből (pedig időnként igényem lenne rá), középiskolában nehezen tudom már magamat elképzelni, felsőfokon pedig, pechemre, ebben a régióban nem taníthatok, mivel nincsenek olyan intézmények, illetve képzési irányok, ahol szükség lenne rám, a tudásomra.
• Köszönöm szépen a beszélgetést!
