Manci néni hívta fel a figyelmem rá. Rendszeresen átjárt a szomszédból, ülni a sámlin. Háromtól hétig, de akár nyolcig is elültek nagymama konyhájában, és kommunikáltak. Néha beszéltek is. Egy ilyen alkalommal közölte velem, hogy azt csiripelik a madarak, írok. És hogy az ő unokájának a haverja, jobban mondva a gyerek nagynénjének a munkatársa, szóval annak a felesége, akarja mondani, az élettársa, akiről szintén tudni, hogy költő, egyebet nem, szóval az részt vett egy ilyenen, és megéri, szóval ajánlja.
A köténye zsebéből előkotort egy zsíros lapot, és rábökött. Átvettem a pályázati felhívást, amely tudatta velem, hogy ha késztetést érzek egyperces novella írására, akkor van keresnivalóm. Háromezer forint ellenében nevet szerezhetek, színes könyv lesz, két tiszteletpéldánnyal. Adatok a szövegek alatt, ünnepélyes bemutatás irodalmi rendezvény keretén belül. Csekk mellékelve.
Akkor már másfél éve írtam.
Gyertyatartó.
Noha a kiírás ilyen megkötést nem tartalmazott, gondoskodtam róla, hogy amit megalkotok, összhangban legyen a kötetcímmel. Lestem az alkalmat, miről lehetne írni, végül a véletlen játszott a kezemre. Egy vasárnap délben épp nyitott ajtónál vécéztem, amikor megütötte a fülem a rádió hangja, világgá kürtölve egy véres politikai leszámolást. Nem várhattam sokat: miután kezet mostam, s helyet foglaltam az étkezőben, nyomban papírra vetettem az egyperces novellát.
Déli Krónika
„Albániában tegnap kétezer embert végeztek ki."
Nyitott ajtónál vécézem. Lehúzom. Ennyi.
Nem tisztem értelmezni a művem, de ránézésre látszik: keserűen sztoikus egyperces novellám, amellett, hogy a legnemesebb örkényi hagyományokra játszik rá, s két sora okán az epigramma műfajtörténetével sem vonakodik műnemi kérdéseket is fölvető dialógusba bocsátkozni, vállaltan és hangsúlyosan helyezkedik bele a részvétirodalom kontextusába.
A postán egy idősebb hölgy vette át a borítékot. Miután föltette a bélyeget, biztatón nézett rám. Pillanatokra megszédültem, hogy máris felismertek. Egy kétrét hajtott A/4-es papír, belül az ihlet mágikus sugallatában följegyzett ákombákom, és le vagyok leplezve. Rajtam a meg nem értett vidéki poéta stigmája, akinek féláron számítják a korhelylevest a Mackó presszóban, s ha nagyon borostásan érkezik, a pincér előzékenyen felajánlja, hogy verseivel is fizethet. De csak annyit kérdezett, hogy küldeményemet expressz módon óhajtom-e továbbítani. Megkönnyebbülten, de némileg sértődötten intettem nemet.
Hamarosan aztán kézhez kaptam a könyvet. Pompás kis példány volt, sárga-fehér elülső és fehér-sárga hátulsó borítóval. Szememnek jólesett a színek harmóniája: a kitűnő arányérzékkel kivitelezett külcsín nem mindennapi ízlésre vallott, a vaskos könyvtárgy pedig általában is a műveltség nehéz levegőjét árasztotta.
Mohón vetettem bele magam az olvasásba, s ahogy ez pályakezdő költőkkel és írókkal előfordul, tulajdon művemmel kezdtem. Ám azonnal abbahagytam. Valami olyasmit tapasztaltam, amiről túlzás volna állítani, hogy életemet döntően befolyásolta, de napokra megfosztott szájam máskülönben rendes ízétől - egyperces novellámat a többi jelölt pályázati anyagával együtt közölték, a kötet utolsó hatvan lapjába tördelve.
Ráadásul hogyan! Látható minőségi szelekció nélkül, az ábécé bornírt rendjében következtek az írások. Száz. Vagy százhúsz. Amerre néztem, betű, betű, betű. Minden rendezetlenül egymáson, minden reménytelenül ugyanolyan. Akár egy kínai óvoda. Tárlatvezetés a húskombinátban, amikor még voltak benne malacok.
Ez lett volna a legkevesebb.
Nem volt kérdéses, hogy az én egyperces novellám kiemelkedik a resztliszerű átlagból. Ezért is lehetetlen volt nem észrevenni a szörnyű csonkolást. Alapos műgonddal megformált írásom felét a felelőtlen szerkesztői kéz egész egyszerűen elhagyta, minek nyomán pályamunkám nem abban a formában került az olvasóközönség szeme elé, amelyben hetekkel azelőtt megálmodtam.
Déli Krónika
„Albániában tegnap kétezer embert végeztek ki."
Nem tudom, a szerkesztői basáskodást mennyire sínylette meg művem. Lehetséges, hogy sok ember, akinek szerencséje volt, és hozzájutott a könyvhöz, épp ennél a rejtélyes mondatnál időzött a legtovább.
Ezt is lenyeltem.
De hogy szülővárosom, Gyula nevét meggyalázták, azt képtelen voltam elfogadni. Aki ismer, tudja, nem írok szépen. Amikor Feri haverom egy közös vizsgánkra készülve az „apátság" szót „gátyónak" olvasta füzetemben, komolyan elgondolkodtam a javulás módozatain. Mindig távol állt tőlem az összeesküvés-elméletek gyártása, de a borítékon feltüntetett városnév „Gyuk" formában olvasását, mi több, a könyvben a szerzői név alá illesztését mi másnak tudtam volna be, mint hogy valaki, például egy irigy pályatárs, a lejáratásomra, irodalmi megsemmisítésemre törekszik. Akkor már másfél éve voltam író.
Miután, magam sem tudom, miért, továbblapoztam, sóhajtani se maradt erőm. A tartalomjegyzék előtti fényes lapokon néhány szerző portréja volt látható. Sejthetően a kiválasztottaké vagy haszonlesőké. Köztük egy bájos költőhölgyé, aki báli ruhában, kifacsarva hevert egy sötét pamlagon, és ihletetten nézett a lencsébe. A képaláírás szerint ő volt akkoriban Az irodalom Szépe. Az átelleni lapon agg irodalmárok ültek egy asztalnál, és nyájasan mosolyogtak a pamlag felé. Rossz volt belegondolni, min törhetik a fejüket. Áldottam az előrelátásom, hogy nem küldtem magamról fotót.
Nagyvonalúságomnak tudom be, hogy lelkem tengerén hamar elcsitult a fölháborodás viharja, s nem kértem ki magamnak mindjárt a pályázatkiírók botrányos gesztusát. Se levél, se telefon. Csupán a méltatlanul kezelt művészek jogos gőgjével vágtam sarokba a Gyertyatartót.
Nem, nem vagyok dilettáns!
Forrás: Élet és Irodalom
