Mi, emberek mindig máshová vágyunk. Melegebb vagy hidegebb helyre, másik tájra, másik országba, sokan másik bolygóra. Alapállapotunk az elégedetlenség, túlélésünk szüksége az epekedés.
Nálam sincs ez másként, alföldi ember lévén minden szabadidőmet a hegyekben tölteném. A Medves- hegységben kirándultam egyszer, amikor egy „bennszülöttel” elegyedtem szóba. Amikor mondtam, hogy gyulai vagyok, nem értette, mit keresek itt. Ő több éve járkál Gyulára nyaralni, a Körösök és vizek vidékére horgászni.
Megjártam én is hatod Európát, többek között eltévedtem a Déli-Kárpátokban, olajfoltba léptem az Északi-tengerben, eláztam Krakkóban, leégtem Dubrovnikban. Nem volt még sok a világból, de még nincs vége!
A különbség csak az, hogy amennyire szeretek elmenni itthonról, legalább annyira szeretek hazajönni is. Szeretek itt élni, a Jóisten nagyon jó helyre terelgetett minket. Itt nincsenek ezreket elveszejtő katasztrófák, földrengés, hurrikán, szökőár és halálosan veszélyes pók, kígyó medúza sem. Fázós létemre szívesebben élnék én is mediterrán vidéken, ugyanakkor örülök, hogy reggelente nem kell kiöntögetnem a skorpiókat a cipőmből, mielőtt felveszem.
Nem értem azokat, akik megyei viszonylatban jó bérüket és szülőre vágyó kisgyermeküket itt hagyják több évre egy külföldi magas fizetésért. Inkább egy 15 éves kocsit kapjon majd leendő gyerekem, de nem veszem el az apját évekre!
A nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely, és hogy áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell? Hol van már a romantika, amely Vörösmarty Szózatában hangzik?!
Valahol máshol.
