Nem létezik, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik képtelenek átlátni, hogy manapság az egyik legnagyobb kincs a munkahely, legyen az akármilyen. Éppen ezért értetlenül állok az olyan esetek előtt, amikor szolgáltatói szektorban, a nem is túl stresszes légkörben munkát imitáló hölgyek/urak csak flegmázni tudnak. Nemhogy örülnének, ha véletlenül valaki rájuk nyitja az ajtót, uram bocsá’, az ügyfél vásárolni akar, vagy a szolgáltatásokról érdeklődik. Olyan szívesen venném, ha valaki felvilágosítana arról, vajon miért van az, hogy még egy néhány négyzetméteres üzlethelyiségben is sokáig tart észrevenniük a kuncsaftot. Hogyan lehet az, hogy a verseny és a konkurencia ellenére sem kapnak két kézzel az ember után. Bíznak benne, hogy a legközelebbi – szomszéd településen található – hasonló üzlet egy átlag gyulai vásárlónak már túl messze van?
Lehet, hogy a pult mögött henyélő személy csupán alkalmazott, és a tulajdonos-főnök jelenléte nélkül ekkorát zuhan a munkamorál? Lehetséges, hogy nem tudják, ha elfogy az ügyfél, akkor a bolt is bezár? Csak egy példa: ül a hölgy a pult mögött, félig monitor mögé bújva, biztosan adminisztrál, gondolhatnánk, de öt-tíz perc elteltével már nem gondolnánk, mármint azt, hogy adminisztrál, hisz az arcán át-átfutó pajkos mosoly inkább valami izgalmasabb – netezős, csetelős, MSN-ezős – történésről árulkodik. Nem is lenne baj mindez, csak nézne már rám, mert vásárolnék, haladnék, utálok ennyit várni, ha kérhetem, törődjön már velem is. És mikor végre megtörik a jég, szájbiggyesztve rám tekint, és ábrázatáról egy „Mi kéne?” szintű megszólítás olvasható le… tőle már nem kell semmi, csak friss levegő és egy buszmenetrend Békéscsabára.
