A szokásos szemlére indultunk, körülnézni, csukázik-e valaki, amikor elkaptak minket a sarkon. Ahogy elénk toppantak, helyesebben odafaroltak a kerójukkal, olyan érzésem támadt, mintha valami vízparti felügyelet volnának. Az idősebbik terepnadrágot viselt, oldalzsebest. Fröcskölt a sáros hólé.
Furcsának találtam ezt a rajtaütést, a haverjaimnak hittem őket, sokat pecáztunk együtt a csatornán, meg hát a számháborúk, ministrálás. Egyszer, ahogy hazafelé tekertem nagymamától, megkergettek és megdobáltak, de érthető okokból tették, még nem tartoztam közéjük.
A fiatalabbik és a köztem lévő három év különbséget fölülírta a báty jelenléte, aki két éve a gépgyárban dolgozott, vasakat rakott egymásra, hegesztett. Lengyel Feri nem tűnt idegesnek, pedig őt vették célba. Ahogy lepattantak a bicajról, egyből fölnyomták a palánkra. Hogy mire volt jó, mért kellett azt csinálnunk. A váratlan ritmusváltástól Lengyel Feri megbillent, s őt ugyan megfogta a deszkakerítés, a biciklije elvágódott, bele a latyakba. Egy fejjel nagyobb volt mindkettőjüknél, nem mintha számítana. Egykedvűen tűrte a számonkérést.
Az idősebbik egy időben meg volt győződve, hogy a kifogott naphal jussa az azonnali gerinctörés. Ahogy leszedte a horogról, már rúgta is át a túlparti nádasba. A fiatalabbik találta föl az automata gilisztaszeletelőt: egy fölnyitott, üres konzervdoboz fogain fűrészelte el a tekergőző csalit. Sok-sok trágya volt fölhalmozva a kertjük végében, onnan hozták a gilisztát, azzal mentek törpeharcsára és cigányhalra. Őszintén szólva bármennyire szép állat is, én se szerettem naphalat fogni. Ráadásul megkárosította a pecást: szempillantás alatt nyelte be a horgot, kitéphetetlenül mélyre. Eleinte én is átrúgtam a susnyásba egyet-egyet. Aztán mindet.
Az idősebbik újra ráförmedt. Tessék, mondjuk meg, mit ártott nekünk az a szerencsétlen. És lendült az ökle, de csak a gallérját ragadta meg.
Akkor szóltam közbe. Hagyjátok már. S noha tisztában voltam vele, hogy meredek, amit mondok, és tartottam is tőle, hogy Lengyel Feri neheztelni fog rám, amiért ezzel az idétlen játékkal mentem a helyzetet, az ő helyzetét, különösen, hogy túl közel nem álltunk egymáshoz, nem voltunk barátok, emellett kicsit értelmetlennek is gondoltam, amit teszek, mert láthatóan úgy érezték, az igazságérzetük és a bűncselekmény miatti indulat följogosítja őket az intézkedésre, s nincs, ami meglágyítja a szívüket, és nem tudtam, miért épp ez jutott eszembe, talán a mindennapi útra kelések és hazaérkezések bizonyosságát láttam veszélyeztetni, ha megszűnik ez az egész háttér, ami az Árnyas utcai ház, a nagyszülők portája volt nekem, mindenesetre erőt vettem magamon, és kinyögtem: tegnap halt meg a nagymamája.
Lengyel Feri lesütötte a szemét.
Az idősebbik utoljára még taszított rajta egyet. Soha többé ne tudják meg, hogy akár hasonlót. És, néztek rám, mintegy fenyegetően, hogy tudjuk mi azt jól, ők is meg én is, hogy velem igazából nincs bajuk, de nekem sem árt, ha levonok bizonyos következtetéseket, szóval jobb, ha ehhez tartjuk magunkat.
Nem merszem, inkább kedvem nem volt emlékeztetni őket a békázásokra. Hogy suhintani akkor suhintottál jól, ha a teleszkópos pecabot végét kattanásig nyomtad a békába, érezni lehetett, hogy oké, hogy a bot csúcsa megakad valahol a puha bensőben, aztán nagy lendülettel küldhetted is a naphalak után, és hogy a béka nyugodt állat, bölcsen tűri a kísérletezgetést, a horoggal vallatást, a damil hasítását, ahogy cibálod, hogy szenvtelenül figyel, végig rajtad tartja a szemét, amíg az operáció tart, s csak mikor elunja, ad ki förtelmes hangot, és fújódik fel, hogy azt lehet hinni, bármelyik pillanatban szétrobban, vagy, amire nagymama mindig figyelmeztetett, ha közel merészkedtem a pöcegödörhöz, egyenesen szembepisil, és amikor ez a hang és a fújódás beindul, már célszerű pörgetni a fejed fölött. Persze mindezt csak akkor, ha nincs kapás.
És nem magyaráztam a macskát sem. Részint erőm nem volt hozzá, részint mocskos dolog lett volna áztatni Lengyel Ferit, különösen, hogy végig vele voltam, együtt találtuk a fűzfák alatt, ketten próbálgattuk, mit bír, és egy szót sem szóltam, talán még oldalra is néztem, amikor a nehéz novembervégi sötétedésben Lengyel Feri, mert már illő volt hazafelé venni az irányt, és ilyen körülmények között mit is tehetne két németvárosi lurkó egy sovány fehér kismacskával, a háta mögül indítva, mint a kislabdát tesiórán, könnyedén, elegánsan a vízbe hajította a holtágnál, és hogy amikor hirtelen fölpattant a kerójára, és elviharzott, még láttam a két fület, a sodrásban a túlpart felé tempózó kismacska hegyes füleit, majd odébb álltam én is, de mielőtt visszamentem volna az Árnyas utcába, hogy fölmarkolva a táskám, rendesen hazainduljak, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, és elnéztem a gólyafészkes hídhoz, ahol egy bajszos erdész csukázott, kalapban és pufajkában, a jobbján ült a vizslája, és miután leguggoltam melléjük, akadt-e valami, faggatni kezdtem az erdőről és az állatokról, és amikor a macskára terelődött a szó, bólogatott, hogy igen, tud úszni, meg egy macska, de biztosan hallottam már róla, az rettenetesen sokat kibír, kilenc, el tudom-e én azt képzelni, kilenc élete van, és barátságosan megveregette a hálásan lihegő vizsla ráncos kobakját, lassan teljesen sötét lett, nem is értettem, minek csukázik valaki ilyen későn, és miután elköszöntem, nem a szokásos útvonalon indultam nagymama háza felé, alul, hanem a kivilágított Budai Nagy Antal utcát választottam, de így is alig láttam, hideg szél fújt, és szemembe verte az első hószikrákat. Ezt se magyaráztam, a macskát sem.
Egy hete, vetette oda Lengyel Feri, ahogy felállította a sáros biciklit. Egy hete mi, kérdeztem. Nem tegnap, egy hete, mondta csöndesen.
Forrás: Élet és Irodalom
