Részletkérdésnek tűnő rejtéllyel állok szemben, amit csak azért merek közrebocsátani, hátha nem csak én és még néhány ismerősöm szokott így járni.
Az alapproblémám, hogy nem szeretem a búzából készült fehér kenyeret, pontosabban nem az ízével van bajom, hanem az emészthetőségével. Finnyás-e a belem, vagy sem, a lényeg, hogy nem szoktam venni. Nem egészségmánia ez, inkább kényelem. Elfogadom a bírálatot, hogy bezzeg, ha éheznél…, nyilván akkor megennél mindent. Nem sírom tele a kispárnámat emiatt, csak furcsának találom.
Amikor este, a mókuskerékből betérek egy-egy boltba, közértbe, hogy teljes kiőrlésű búzából, tönkölybúzából, rozsból, korpás gabonakeverékből készült kenyereket vegyek, ritkán járok sikerrel. Nem rovom föl senkinek, amiért nem tartja az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbólumainak teljes repertoárját. Nekem a fent említett felsorolásból csupán egy fél kilós darabra lenne szükségem. Hozzáteszem, nem feltétlenül sokkal drágábbak a reformkenyerek.
Észre sem venném a hiányt, ha nem állna a polcokon a több raklapnyi életeledel fehér típusa, néhány „sötétebb” kenyeret kutató, lézengő sorstársam társaságában. Sokadjára kérdezem a boltos hölgyektől…
Válaszok: Nincs. Vagy: volt, de csak kevés volt, és elfogyott. Vagy: csak az a drága van má’… Vagy: áá, nem keresi senki! – mondja ezt a szemembe teljesen természetesen, a héten talán harmadjára.
Sokan mondják: rendeljem meg. És ha nem tudok érte menni?! Az is romoljon meg, mint a sok fehér kenyér?! Azokat is megrendelték?!
A boltok lassan zárnak. A polcokon foghíjasan sorakoznak a fehér kenyerek mázsái. Nem értik, miért nem veszik. Ha majd rendelnek valami sötétebbet, akkor eggyel kevesebb marad meg nekik. De lehet, hogy többel is…
