Egy fagyos téli napon, mikor Emil betegágyából a hófehér tájra bambulva azon merengett, vajon hogy történhetett meg, hogy kivették a vakbelét, pedig nem is volt a vakbelének semmi baja, őrületes robaj zökkentette ki elmélkedéséből és orvosainak a jó búsba kívánásából. Szeme láttára robbant fel a szemközti bakterház, bakterostul. Ráadásul nem is egyszer, háromszor. Házfelrobbanásból – gondolhatnánk – egy is bőven elég, de a derék bakter gyűjtögető ember lévén, és számítva egy ínséges időszak eljövetelére, jól betárolta javait: lisztet, kávét, sót és pechére gázpalackokat.
Mivel ezt a tulajdonságát többen ismerték, és nem voltak restek a tűzoltókat is felvilágosítani gyűjtögető életmódjáról, azok szépen kivártak a behatolással. Egészen addig vártak, míg a bakterház minden robbanható eleme meg nem adta magát. Hogy a teketóriázás volt-e az oka a bakter rossz sorsra jutásának, azt Emil nem tudta eldönteni, ahogy azt sem, hogy az orvosai miért vakbélgyulladásra gyanakodva vágták fel egy egyszerű – kollégiumban elkapott – bélfertőzés miatt.
Azon is elgondolkodott, ha esetleg – egy ilyenkor szokásos, kis dobozkába pakolandó – mintát kérnek a vizsgálat során, amit nem tettek meg, akkor abból kiderült volna a turpisság, és helyén maradhatott volna mind a szike, mind a vakbél. Ennek ellenében mi is volt a műtétet eldöntő kérdés? – dohogott Emil erősen felindult állapotba kerülve. Ha holnap lázas, akkor műtjük, ha nem lázas, akkor nem műtjük. Érezhetjük, hogy elmélkedésében idáig jutva Emil igencsak felhergelt állapotba hozta magát. De térjünk csak vissza a bakterhez, mert azért ő mégiscsak rosszabbul járt. A kint várakozó tűzoltók és a bőszen sajnálkozó, de annál „vizesvödörtelenebb” szomszédság társaságában halt bent a házban a bakter tűzhalált.
