Mindig az első megérzés a legjobb, az az üvöltő, dörömbölő belső hang, az a rendkívül mimózalelkű belső hang, mely az érvektől és a ki-meg-be magyarázástól azonnal elillan, és mi ennek ellenére nem és nem hallgatunk rá, pedig azért, hogy értsük, artikuláltan, lassan és határozottan szólít fel, hogy Kislány, most kapd a szoknyádat a lábaid közé és iszkiri, mert ha rögvest nem teszed, akkor neked sikerülni fog, ami eddig senkinek sem, azaz kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, és önként fogsz jó nagyokat mártózni a rózsaszirmos dögfolyamban, melynek túlpartja nincs, és te hirtelen leszel az örvényben, arccal kegyetlenül lefelé, s az emlékké ködlött első megérzés nem kegyes, nem lasszóz bokára, az első megérzés emléke kétkezes középső ujjat villant, ezt érdemled, ki nem voltál elég éber, és szívből kívánom, hogy minél jobban fájjon.
Hát egy szuszra ennyit az első megérzés figyelmen kívül hagyásáról.
Oldásként: jó hír azoknak, kik szintén nem voltak elég éberek, de akarják hinni, hogy egyszer majd még így sem lesz. „Aki saját lábán bele tudott sétálni a gödörbe, az ki is tud jönni belőle. Méghozzá a saját lábán.”(Csernus)
Kötésként: kár, hogy a doktor úr nem számolt olyan egyéb, nem elhanyagolható tényezőkkel, mint például gödrünk mélysége, oldalának meredeksége, s állhat kőből, papírból s még ollóból is az. „Mindenki a saját gödrének kovácsa, avagy hiába csekély a súly, ha Sámson feje tar.” (Hargittai)
