Fennhangon bömbölteti nem tudom milyen kütyüjét a kissrác a buszon, de a fülhallgatósan mellettem zötyögő lány zenéjét is tökéletesen hallom. Előttünk egy koros hölgy kiabál mobiljába, s nem az Ikarusz alaphangját akarják felülírni.
Alapvetően félünk a csendtől. S mindattól, amit akkor hallunk majd, ha egyszer mégis egyedül maradunk önmagunkkal. Noha a mondás szerint szóból ért az ember, ez ma már egyre kevésbé igaz. Pedig valójában csakugyan abból derülne ki, mit szeretne a másik, mi az, amit én, s hogy lehetnénk higgadt, békés részei a világnak függetlenül attól, hogy olykor persze más véleményen lennénk, netán vitatkoznánk, hol csendesebben, hol megemelt hangon, de mégiscsak az egymáshoz vezető szavakon – a komolyan gondolt és betartottakon – keresztül. Még akkor is, ha ezek nem mindig jók, pláne nem igazak.
S épp ez az, hogy a szavak leértékelődésével meginogni látszanak egymás közötti kapcsolataink is, a közügyeken s a politikán túl hétköznapi kapcsolatainkban is.
Türelmetlenek vagyunk vásárláskor, bankban, postán, tömegrendezvényen, ismeretlenül is utálkozunk eltérő véleményeink, hitünk és meggyőződéseink miatt. S egyre hangosabban. Leüvöltjük a nekünk nem tetszően közlekedőket, a bennünket azonnal meg nem értőket, ordítozunk egymással azt gondolva, hogy így nyomatékosabbak, érthetőbbek, meggyőzőbbek vagyunk, de legalábbis aki így beszél, a végén annak van igaza.
S a fejünkre öntött celebek csak megerősítik ezt, hiszen aki nincs címlapon vagy fő műsoridőben képernyőn, az már bizony nem is létezik. A politika pedig lassan, tagoltan, jól érthetőn és hangosan közöl, hogy üzenetét mindenki biztosan megértse.
Csak az az érdekes, hogy ez (már) nem csak a (városi) emberállat sajátja. Hiszen kutatók (nem britek) megfigyelései szerint a tengerek ember által előidézett zajszennyezése miatt ma már a bálnák is egyre hangosabban jeleznek egymásnak. A hajómotorok okozta zaj hatására a hosszúszárnyú bálnák kevesebbet „énekelnek”, helyette – jelzés gyanánt – hatalmas melluszonyaikkal gyakrabban csapnak a vízfelszínre. Csapkodás van éneklés helyett.
Azt is megfigyelték, hogy a városi zajban a madarak kevesebb mély hangot adnak ki, azokat is hosszabban elnyújtva, hogy énekük hallhatóbb legyen. S ma már a hímek is rákényszerülnek hangerejük növelésére. Ennek ismeretében nem kell hosszan gondolkodni, mi lesz a nagy hangterjedelemmel nem bíró fajok jövőbeni sorsa.
De az ember nem csupán a kontrazaj miatt üvöltözik valóságos és átvitt értelemben. Sokkal inkább azért, mert fél a csendtől. Na meg attól, hogy mit hall majd akkor, ha egyedül marad önmagával.
