Forradalomhoz illő időjárás fogadta az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezőket szombaton Gyulán, az Október 23. téren. Őszi napsütés melege enyhítette kissé a hűvös, zászlócsapkodó és sálkövetelő szelet. A téren Gajda Róbert országgyűlési képviselő mondott ünnepi beszédet.
– Én egy szerencsés generáció tagja vagyok. Mások kiharcolták nekem a szabadságot, és ismerhetem az igazságot. Köszönet érte mindazoknak, akik a rendszerváltás előtti diktatúrát megtörve elhozták számunkra ezt a pillanatot. De az igazság mellett még mindig kísért a múlt árnyéka: a hazugság még mindig itt él velünk. Mert a jelenlegi országgyűlésnek nemcsak Wittner Mária és Horváth János a tagja, hanem olyan ember is, aki 2006 őszén hazugságaival együtt lelepleződött, majd attól való félelmében, hogy elveszíti hatalmát, az ’56-os forradalom 50. évfordulóján a békésen emlékező embereket gumilövedékekkel, könnygázzal, vízágyúkkal feloszlattatta. Olyan ember, aki ezen cselekedetei után négy évvel, 2010. október 23-ára, a mai napra időzíti új platformjának a megalakítását, és annak nyilvános bejelentését. ’56 hőseinek a szellemiségét, azt az utat, amelyen ők elindultak, így nehéz lesz követni – hangsúlyozta Gajda Róbert.
(Az ünnepi szónoklat teljes szövege a cikk végén olvasható. – A Szerk.)
A tér egy csendes zugában az 1956-os események áldozatainak emelt emlékkövet az Október 23 Alapítvány, amelyet ezen a délelőttön M. Szabó András, az alapítvány alapítója, ’56-os polgármester, dr. Görgényi Ernő polgármester és dr. Erdmann Gyula, az alapítvány elnöke avatott fel. A puritán emlékművön, sötét márványba vésve a gyulavári és gyulai ’56-os elítéltek, letartóztatottak és internáltak nevei sorakoznak. Ezt követően az emlékmű előtt elhelyezte koszorúit, és tiszteletét tette a város, miközben tökéletes időzítéssel megszólaltak a déli harangok. Az ünnepségen közreműködött Halmos Béla, az Erkel Ferenc Gimnázium és a Gyulai Ifjúsági Fúvószenekar.
A megemlékezést követően a városháza dísztermében folytatódott a program, ahol a húszéves önkormányzatiságot és a magyar demokráciát ünnepelték. Az Erkel Ferenc Vegyes Kar által előadott „gyulai himnusz” – az Erkel Hazám, hazám kezdetű áriája után Gyula város polgármestere köszöntötte képviselőtársait és a jelenlévőket.
– Nekünk, mai várospolitikusoknak sincs könnyű dolgunk, de egyvalamiben mégis könnyebb, mi már láthattuk, megtanulhattuk, hogy hogyan működik egy demokratikus városvezetés. Mi már tanulhattunk az első ciklusban szolgáló elődeinktől. Emlékezzünk tehát azért is, hogy tanuljunk – mondta beszédében dr. Görgényi Ernő.
Ezután egyperces csenddel emlékeztek azokra a képviselőkre, akik már nem lehettek jelen, majd egy, a Gyula TV közreműködésével készített film vetítése a gyulai képviselő-testület elmúlt húsz évét elevenítette fel.
Eredményes, több évtizedes közéleti képviselői munkájáért elismerést kapott dr. Erdmann Gyula és Makovecz István. Érdemeik felsorolása után kitüntetésüket a polgármestertől vették át. Kepenyes Pál klarinétdallamai után dr. Kovács József országgyűlési képviselő és a polgármester az új képviselői táblát avatták fel.
– E megható nap végén szívből gratulálok a képviselőknek, és a város érdekében sok sikert kívánok munkájukhoz. Érdekes és megtisztelő egy olyan táblát lelepleznem – a polgármester úrral együtt, amelyen mindkettőnk neve szerepel – mondta dr. Kovács József.
***
Nagymarosy András: OKTÓBERI DAL
(Elhangzott Halmos Béla előadásában az ’56-os gyulai ünnepségen)
Kincses kertjét lekaszálták, hogy koldus legyen – de mégse
Bővízű kútját kiapasztották, hogy szomjúhozzon – de mége
Terített asztalát lezabálták, hogy éhes legyen – de mégse
Ékes ruháját lecibálták, hogy eladhassák – de mégse
Szöges csizmával rátapostak, hogy földre nyomják – de mégse
Gyönge testét ütötték-rúgták, hogy megtörhessék – de mégse
Gyenge húsát kutyáknak dobták, hogy föletessék – de mégse
Hírét-nevét bemocskolták, hogy pora se maradjon
Refrén
De októberben olyant kiáltott, hogy belézendült az ég is
Kimondta azt, hogy élni akar, hogy mégis, mégis és mégis!
Mert októberben olyant kiáltott, hogy belézendült az ég is
Kimondta azt, hogy élni akar, hogy mégis, mégis és mégis!
Karddal magát felövezte, hogy harcolhasson – de mégse
Fiát adta áldozatul, hogy érte haljon – de mégse
Európához fohászkodott, hogy segítsenek – de mégse
Lánctalpak alatt összerogyott és csontja ropog
Refrén
De októberben olyant kiáltott, hogy belézendült az ég is
Kimondta azt, hogy élni akar, hogy mégis, mégis és mégis!
Mert ötvenhatban olyant kiáltott, hogy belézendült az ég is
Kimondta azt, hogy élni akar, hogy mégis, mégis és mégis!
Hogy mégis, mégis és mégis!
***
Hiszünk az emberhez méltó életben
Gajda Róbert országgyűlési képviselő október 23-án elmondott ünnepi beszéde
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt ünneplő és emlékező közönség, Hölgyeim és Uraim, kedves gyulaiak!
54 évvel ezelőtt történt eseményekre emlékezünk most. Én ahhoz a fiatalabb nemzedékhez tartozom, amelynek tagjaként 1956 októberének történéseit, nemzetünk egyik legrangosabb ünnepét személyesen nem élhettem át, de már nem kellett szembesülnöm a Kádár-kori cinikus történelemhamisítással sem. Szerencsés nemzedék az enyém, mert megismerheti az igazságot, és szabadságban élhet. Tagja lehetek annak az országgyűlésnek, amelynek tagja Wittner Mária, az ’56-os forradalom és szabadságharc hőse, aki 200 napot töltött börtönben halálraítéltként, majd ítéletét megváltoztatva 1970-ben szabadulhatott ki a börtönből nemzetközi nyomásra. És ismerhetem Horváth Jánost (János bácsit) is, aki az országgyűlés korelnöke, aki már 1945-ben a törvényhozás tagja volt, mint kisgazda politikus, akit ’47-ben letartóztattak koholt vádak alapján, és négy év kényszermunkára ítéltek; aki az ’56-os forradalom leverése után emigrálni kényszerült: előbb Strassburgban a Magyar Forradalmi Tanács egyik szervezője, majd New York-ban a Kossuth Alapítvány egyik létrehozója lett. És ismerhetem M. Szabó András urat, Bandi bácsit, aki városunk 1956-os polgármestere volt, és akit a forradalomban játszott szerepéért börtönbüntetésre ítélték.
Most rajtunk a sor, hogy felmérjük: képesek vagyunk-e október üzenetét fogadni, azzal az erkölcsi tőkével méltó módon sáfárkodni, amit megteremtettek számunkra; számon tartjuk-e, ismerjük-e kellő mértékben a történteket; megteszünk-e mindent azért, hogy a forradalom és szabadságharc eszméje ne váljék tankönyvek néhány sornyi adalékává; megteszünk-e mindent azért, hogy aminek máig be nem gyógyult sebek az élő tanújelei, ne szikkadjanak száraz tényanyaggá. A tanulságok levonása erkölcsi kötelessége a nemzetnek, ha sorsát nem a véletlenre akarja bízni, és felelősséget érez múltjáért, jelenéért és jövőjéért. És a tanulságok közül a legfontosabb talán éppen az, amely az előzményekkel függ össze: a jogos népharagnak a Rákosi-féle diktatúra volt az előzménye: a falusi házak lesöpört padlásai, a koholt Gulag-perek, az AVH embertelensége, kultúránk oroszosítása, az egyházak üldözése, a kitelepítések, a demagóg jelszavak tömege, a diktátorokat éltető kötelező tapsorkánok, a személyi kultusz primitív uralma, a börtönök és internálótáborok poklai, a megnyomorított százezrek Recsken, Kistarcsán, a hortobágyi munkatáborokban és sok egyéb helyen. Miként Csoóri Sándor írja: „A legtöbb forradalom nem kezdeményezés, hanem válasz. Válasz a hatalom kihívó, érthetetlen viselkedésére.”
Valóban: 1956. október 23-a válasz volt mindarra, ami a kék cédulás választási csalással kezdődött 1947-ben, és amit később az egypárti diktatúra követett. Mélyben szunnyadó erők szabadultak fel ’56 októberében. Egy évtized után ekkor lélegezhetett a magyar lakosság először a szabadság friss levegőjéből. Ezért a tettünkért, szabadságszeretetünkért csodált és bámult minket a világ, Márai Sándor ’56 karácsonyára írt szavaival: „Földrészek népe nézi, nézi, egyik érti, másik nem érti / és fejük csóválják, sok ez soknak / imádkoznak, majd iszonyodnak, / mert más lóg a fán, nem cukorkák / népek Krisztusa Magyarország.”
Nem hatalomvágyó, nyugtalan emberek vagy kalandra éhes diákok mozgalma zajlott azokban az október végi napokban. Nem is külföldi ösztönzésre történtek az események, miként azt sokáig az MSZMP népámító propagandája hirdette és tanította. A lyukas zászlók alatt egyetértésben gyülekező és vállvetve harcoló öregek és fiatalok, munkások és parasztok, vasutasok és diákok, közalkalmazottak és katonák példát adtak nemcsak a későbbi magyar nemzedékeknek, hanem a környező népeknek is. Hogy Európának ebben a régiójában is felemelhető a szabadság zászlaja a diktatúra ellenében. Felemelhető akkor, ha alatta egyetértés uralkodik. Páratlan volt ez a korszak. Megemlékezni róla már csak ezért is olyan feladat, ami 54 esztendő távlatából is felemelővé teszi e mai pillanatot. Hosszú évszázadok után Magyarország ismét világpolitikai tényező lett.
És az ország ’56. október 23-án ugyanazt gondolta Gyulától Sopronig, egyszerre dobbantak a szívek. És most, 2010. október 23-án az akkori eseményekről szabadon lehet írni és szólni, nem kell titokban tartania senkinek emlékeit. El lehet mondani, és kötelességünk elmondani, hogy a forradalom hullámai Gyulára október 26-án értek el. Október 27-én a délelőtti órákban hatalmas tömeg gyűlt össze a városi tanács előtti téren, ahol Nádházi János beszédet intézett a néphez, Nagy Imre újságíró feljegyzéséből idézve többek között e szavakat mondva: „Vér folyik az egész országban a szabadságért, ezért legyünk egységben most, ezekben a pillanatokban. Hosszú eltiprás és elnyomás után állt talpra a magyar nemzet. Mi magyarok vagyunk, az ide gyülemlő tömeg magyar ember, azok, akik nem hagyják cserben a proletár- hatalmat. Viselkedjenek nyugodtan, és harcos szellemüket a békés körülmények között őrizzék meg. Minden család békésen akar találkozni, de szabadon. Mi nem voltunk szolgák, és most be fogjuk igazolni, az új tanács, a munkás forradalmi tanács a népé, amely a szabad emberek döntésén épült. A szabadság eltaposhatatlanul örök emlék marad.” Lehet-e ennél lényegre törőbben megfogalmazni egy nemzet akaratát, a béke, az önrendelkezés és a szabadság vágyát? Aligha. Szinte néhány nap alatt újjászerveződött az 1945–47 között működő demokratikus világ, annak sokszínű pártpalettájával együtt. És a felelős politikusok valamennyien hitet tettek a demokrácia mellett. Nem rajtuk múlott, hogy szabadságharcuk mégis elbukott. Hogy hiányoztak a kibontakozás külső feltételei. Sajnos, akkor elvették tőlük a reményt, a magyar szabadságharcot és forradalmat eltiporta a túlerő. Olyan megtorlás következett ezután, amely messze túllépte a Haynau-féle rémuralom tetteit is. A vezetőket, Nagy Imrét, Gyimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet halálra ítélték, és egy kirakatper után, 1958. június 16-án az ítéletet végre is hajtották. Több száz halálos ítélet és büntetés várt a résztvevőkre. Itt meg kell emlékeznünk Mány Erzsébet és Farkas Mihály gyulai mártírokról is.
A kommunizmus áldozatainak számbavételére ugyan nem rendeztek nürnbergi pert, de mi, józan magyarok az áldozatokat ma is áldozatoknak, a megtorlást megtorlásnak nevezzük. Mi, józan magyarok jól tudjuk, ez itt a hóhér, ez itt az áldozat; ez itt a védtelen polgár, ez pedig a fölfegyverzett megtorló; ez itt a fogoly, ez pedig a foglár. Ez itt Nagy Imre, az pedig az őt eláruló pártfőtitkár. Az egyik a szabad, független, európai Magyarországért küzdött, a másik a Szovjetunióért. Mi, józan magyarok tudjuk, nem lehet vállalni mindkettőjüket, mert egyik a másiknak gyilkosa.
A forradalmat eltiporták, de a kommunizmus megbukott. Hiszen először fordult elő a kommunizmus történetében, hogy egy nép nyíltan fellázadt az önkény ellen, s bár győzni akkor nem tudott, de gyógyíthatatlan sebet ejtett a legpusztítóbb zsarnokság testén. Európa egy szempillantásnyi idő alatt megvilágosodott. A kommunista diktatúrával együtt élni nem lehet.
Tisztelt Emlékezők! Én egy szerencsés generációnak vagyok a tagja. Mások kiharcolták nekem a szabadságot, és ismerhetem az igazságot. Köszönet érte mindenkinek, aki a rendszerváltás előtti diktatúrát megtörve elhozta számunkra ezt a pillanatot. De az igazság mellett még mindig kísért a múlt árnyéka: a hazugság még mindig itt él velünk. Mert a jelenlegi országgyűlésnek nemcsak Wittner Mária és Horváth János a tagja, hanem olyan ember is, aki 2006 őszén hazugságaival együtt lelepleződött, majd attól való félelmében, hogy elveszíti hatalmát, az ’56-os forradalom 50. évfordulóján a békésen emlékező embereket gumilövedékekkel, könnygázzal, vízágyúkkal feloszlattatta. Olyan ember, aki ezen cselekedetei után négy évvel, 2010. október 23-ára, a mai napra időzíti új platformjának a megalakítását, és annak nyilvános bejelentését. ’56 hőseinek a szellemiségét, azt az utat, amelyen ők elindultak, így nehéz lesz követni.
Bár nem szabad felednünk, de nekünk mégis Mindszenty József hercegprímás szavait kell követnünk, aki 1956-ban nyolc- évnyi börtön után ezt mondta: „Most a szívekben szeretetre és összefogásra van szükség.” 54 év után ezt meg kell ismételjük. Most a magyar szívekben a szeretetre és összefogásra van szükség. A mi szívünkben nem lehet gyűlölet, mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom, és a szeretet köré épül.
1956. október 23-án a magyarok a szabadságot választották. Ezáltal egy egész nemzetnek kínáltak reményt és méltóságot. Mi – 1956 eszméit magunkévá téve – az ’56-osok tanítványai vagyunk, példát pedig a gyermekeinknek fogunk adni.
Mi hiszünk az emberhez méltó életben, ahol a gyermek nem teher, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj nem segély, ahol a munka érték, az otthon nem vágyálom és a tanulás nem kiváltság. Küzdünk azért, hogy a becsület és a tisztesség ne az élhetetlenség jelzői legyenek az emberek életében, hanem alapvető értékként jelenjenek meg mindennapjainkban. Csak így bízhatunk abban, hogy 1956 üzenete tovább él, és értéke nem halványodik el soha.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
