A konyhai rádiónak fuccs. Végeztem vele. Kontakthibájával már jó ideje játszott az idegeinken, így hirtelen felindulásból a szemétben végezte. Utolsóként generációs pályatársai közül, és most már sorstársukként is. Kifogytunk. Az utolsó mintegy fél évben „ettük meg” valamennyi egy típusú órás-ébresztő vagy rádiós óra-készüléket, melyektől egyedenként is nagyobb élettartamot, de mindenképp több hálát vártunk volna, s főként kevesebb kreativitást. Mert önálló életet éltek, nem vitás. Egyik önmaga irányította hangerejét, vagy hol szólt, hol nem – de leginkább – máig rejtély, hogy csinálta, - a legizgalmasabb pillanatokban, a legérdekesebb híreknél nem. A másik recsegett, a harmadik önkényesen váltogatta a frenkvenciák közt, így azt voltunk kénytelenek hallgatni, amit „Ő” akart. De legvégül mégis én akartam, ráadásul egészen mást.
Mikor végre indulatom elszállt, ott álltam rádiótlanul, csendben. Így kísérletezni kezdtem: a hifi bömböljön-e ki a szobából vagy a tévé egy nagyobb hangerőn? Mindegy, egyik sem szól ki a kertig, ráadásul hamar megunom: nem ad új információt. Akkor gondoltam a laptopot. De mégse abba gőzölögjön a húsleves…
Ugyanakkor rádió nélkül sem lehetek.
Mielőtt elindultam volna gyors venni egyet, tekintetem megakadt az előszobai házi „múzeum” egyik darabján. Csak egy elem kellett bele, s máris szólt. Udvaron, házban, kertben. Nem recsegett, nem váltott sávot, nem halkult. Egyszerűen csak szépen szólt. Mint valami csodát, úgy jártuk körbe. Álmélkodva betűztük nevét és tanakodtunk korán: SOKOL tranzistor. És minimum negyven éves.
